"Totális háború 2006-ban?"
Sipos Géza 2002. december 10. 13:48, utolsó frissítés: 13:28Mindig csodáltam a 19. századi stratégák mai szemmel nézve elképesztõ könnyedségét, amellyel úgy dolgoztak ki haditerveket és politikai manõvereket, mintha egy csapat bábfigurát tologatnának a térképasztalon.
Ezt a játszi könnyedséget bárki megtapasztalhatja, aki egypár órát rászán, és baráti társaságban leül egy parti Rizikót lejátszani. A társasjáték lényege, hogy a játékosoknak ellenérdekelt felekként kell haditerveiket megvalósítaniuk úgy, hogy a világtérképen egymás ellen vezetik hadseregeiket. A háború voltaképp "igazságosnak" mondható, hiszen a csatározások végkimenetelét az dönti el, hogy az asztal körül ülõ tábornokok közül kinek van nagyobb szerencséje a kockadobásban, és vér nem folyik, legföljebb vörösbor, ha valamelyik ügyetlenebb hadfi feldönt egy poharat.
Ugyanez a háborúskodással álcázott
békés hangulat jellemzõ Simon Pearson munkájára, amely a zengzetes Totális háború 2006-ban? nevet viseli (a kötet fülszövege azt mondja, az illetõ külpolitikai tanácsadó a brit védelmi minisztériumban). Állítása szerint a könyv megírásának ötlete abból az elméleti munkásságból fakadt, amelyet 1993-ban végzett a légierõ hatékonyságának kiszámítására.
Azért indokolt a "könyv" kifejezést alkalmazni, mert a kötet valamilyen sajátos elegyet képez a nagy ívû politikai elemzés, a háborús regény és a jövõkutatási tanulmány között. A jövõkutatás kockázatos mûfaj, márcsak azért is, mert amit lehetõleg tudományos egzaktsággal igyekszik leírni, az egyszerûen nem létezik. (Legfeljebb egy isteni elmében, de úgy tudom, nem tartozik a teológusok kedvenc témái közé annak kutatása, miként tervezi az Úr teremtményeit megtizedelni, mondjuk négy év múlva.) Másrészt a jövõkutató mindenképpen rajtaveszt.
Ha teljesen mellétrafál
a jövõbeni eseményeket illetõen, akkor azért nevetik ki, ha pedig nagy vonalakban mégis igaza lesz, akkor azért kuncognak rajta, hogy milyen naivul nem volt képes meglátni egyes másodlagos, de azért nagyon fontos részleteket. 2002-ben már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy három év távlatából szemlélhetjük az 1999-ben megjósoltakat.
Harmadrészt a történelem igyekszik váratlan húzásokkal szórakoztatni szenvedõ alanyait. Pearson 2001 szeptemberérõl csak annyit sejtett meg, hogy akkor történni fog valamilyen, az arab világgal kapcsolatos esemény. Természetesen polgári repülõgépekkel végzett terrortámadás helyett algériai muszlim forradalomról olvashatunk színes leírást.
Amúgy a kötet arra a közkeletû, de ki nem mondott véleményre alapoz, hogy kell lennie III. világháborúnak, márcsak azért is, mert már eddig volt kettõ, és a háromnak nagyobb eszmei értéke van a számmisztikában. A harci felállás is a sarki késdobálókban hallható stratégiákra hajaz: az iszlám világ egy bizonyos Szaladin vezetésével összefog, és orosz segítséggel totális támadást intéz Izrael, majd a Nyugat ellen, de a válaszcsapás sem marad el.
Ezt az egyszerû forgatókönyvet
dúsítja fel Pearson érzékletes, regényszerû elemekkel, amelyek viszont nem érik el egy jól megírt háborús regény vagy krimi irodalmi színvonalát. "Emberek ezrei próbálták meg letépni magukról a lángra lobbant ruhájukat, miközben rémülten tapasztalták, hogy megfõtt húsuk jókora darabjai maradtak a kezükben, és fehér csontjuk villant ki alóluk."
Az ehhez hasonló, talán túlontúl is érzékletes leírásoknak egyetlen gyakorlati hasznuk van: talán elveszik a katonaság intézményét támogató, de remélhetõleg gyenge gyomrú olvasók kedvét attól, hogy a totális atomháborút lehetõvé tevõ erõszakszervezeteket legitimálják. A pacifista olvasók meg abban reménykednek, egyetlen producernek sem jut eszébe naturalista stílusú háborús kasszasikert forgatni a könyvbõl.
Pearson sok állítása védhetõ
-- ez lehetséges. Az viszont biztosnak tûnik, hogy olyan elõfeltevésekkel dolgozik, amelyek kritikusabb vizsgálatára 1999-ben is elég adat állt rendelkezésre. Az elsõ. Akkor az Orosz Föderáció alig volt túl a nagy pénzügyi válságon. Merészség azt feltételezni, hogy a megroggyant gazdaságú ország 2006-ra olyan csúcsszuper tengeralattjárókat gyárt, amelyekkel csak úgy lukasztgatja az USA hadihajóit.
A második. Még ha az Izrael elleni gyûlölet általános és erõs is, mégsem valószerû, hogy olyan kohéziós erõt képez, amely egyetlen vezér alá rendelve összekovácsolja az összes arab államot (mint ahogy a szerzõ feltételezi). A harmadik. Kínával alig foglalkozik Pearson, mintha nem is számítana a világ egyik legnépesebb állama. Gyaníthatóan azért, mert nincsenek alapos ismeretei a kínai civilizációról (mint ahogy ez az epilógusból is kiderül).
Nem tagadható,
hogy a szerzõ az írói véna hiányosságait laza okfejtésekkel és Hungtington populáris, a keresztény-muzulmán szembenállásról szóló elméletével pótolja. De van három olyan hihetetlen mondata a 2009-ben zajló Epilógus negyedik bekezdésében, amelynek olvastán az is bebizonyosodik, hogy hiába ír le válogatott világpolitikai rémségeket, a szerzõ optimizmusa töretlen: "Az Orosz Birodalom jövõre teljes és egyenjogú tagként csatlakozik a NATO-hoz. Kína teljes mértékben áttért a demokráciára és a keresztény hitre. Tárgyalások folynak az összes tömegpusztító -- nukleáris, vegyi és biológiai -- fegyver talán húsz éven belüli megsemmisítésérõl.
Ez a pár sor és a kötet egész hangvételével szembeforduló optimizmus az, ami visszafelé hiteltelenné teszi ezt az írást. De azért érdemes megvenni. Ássuk el a pincében, jól fog majd esti olvasmánynak az óvóhelyen, ha tényleg kitör a totális-nukleáris-bugyelláris csetepaté a fejünk fölött.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
