Titkosügynökök félprofilból
Gy. A.
2003. február 13. 19:14, utolsó frissítés: 19:14
#b#[filmszemle]#/b# A tavaly forgatott kém-akciófilm készítõi azzal sem fáradtak sokat, hogy profi szempontok szerint nézzék hülyének a mozilátogatókat: egyszerûen nem vettek róluk tudomást. Vagy ez már a jövõ filmje?
A fiatal (28 éves) thaiföldi rendezõ, akit a még feltehetõen szûk ismeretségi körében Wych Kaosayananda helyett -- az egyszerûség kedvéért -- csak Kaosnak szólítnak, egy 1998-as Fah címû akciófilmmel vonult be a mozi-adatbázisokba. Ha hinni lehet annak az egy felhasználónak, aki vette a fáradságot, hogy az IMDB oldalán kommentálja, az is pont ilyen "ócska" volt.
Semmi nincs ebben a másfél órában, ami eredeti lenne, talán csak a néhol tapintható stupidsága. Ettõl azonban az emberben mégiscsak elkezd motoszkálni a gyanú, hogy talán nem a futószalag-munka tette ilyenné. Csak reménykedni lehet, hátha mégsem lettünk annyira mindenevõk, hogy a filmgyártók azt gondolják, ezt is le lehet nyeletni. Sõt, talán azt, hogy pont ez az, ami kell: végletekig lecsupaszított és semmilyen értelmezésre lehetõséget nem adó mimika és párbeszéd, életképtelen cselekménycsíra.
Az, hogy egy sorozatgyilkosnak kiképzett titkosügynök folyton-folyvást szúrósan néz, és állandóan olyan félprofilos támadóállásba helyezkedik, amit maximum egy patetikus filmplakáton lehet elképzelni -- nos, vagy paródia, vagy, sajnos, egyáltalán nem az. Engem a (számomra megfoghatatlan okokból) nagyon népszerû japán Pokémon-rajzfilm, és hozzá hasonló animék sablonos figurái által, rémízgetés céljából felvett pozíciókra emlékeztet.
De sorolhatnánk a rendezõi arcátlanságokat, mint például azt, hogy az izgalomfokozásnak, és az akciójelenetek pörgõbbé tételének egyetlen eszköze az ütemes gépzene -- meg a közéjük ékelt lassítások, amelyekhez természetesen szeráfi zene dukál. Vagy hogy a kémnõ olyan merev mozdulatokkal dolgozik, amit már Robocop sem engedhetne meg magának, anélkül hogy nevetségessé válna. És hogy a fõgonosz, arcán bájolgós mûmosollyal arról beszéljen, hogy nincsenek ártatlan áldozatok, és a hatalom meg a pénz az egyetlen cél... ez még a megszokott filmes sztereotípiák szintjét sem üti meg.
Garantált unalomkoncentrátum várna ránk, ha a film nem lenne a szórakoztatásig rossz. Párbeszéd rendkívül kevés van, többségük pedig rekeszizom-emelõ. Az egyik nagy leszámolási jelenet például egymás nevének színpadias szembemondásával kezdõdik: Sever! Ross!, s indul a bunyó. De hát nem kell sok szöveg ahhoz, hogy a figurák kifejezzék a jellemükbõl fakadó semmit.
Ecks, azaz Antonio Banderas, a lecsúszott FBI-ügynök, akit hét évvel a felesége "halála" után még mindig borostás, és természetesen a sarki kocsmában keresik a kollegái, nem a legmeggyõzõbb melankolikus szuperman. A három tõmondatban összefoglalható eseménysor egyik legröhejesebb pillanata az, amelyben a hét éve elszakított Ecks-házaspár -- miközben mindketten hallottnak gondolták a másikat --, a delfinek árnyékában úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és az asszony ezidõ alatt nem élt volna együtt a közellenséggel.
A másik kulcsszereplõ a szexi ölõgép (Lucy Liu), akirõl persze kiderül, mindenekfölött érzõ szívû anya. Vele kapcsolatban csupán azon merenghetünk el, vajon melyik szakbutikból szerzi be merészen testreszabott fekete harciszerkóit. Vagy az amerikai titkosszolgálatok minden nõi munkatársat hasonló ruhanemûvel látnak el? Az is kérdés, hogy saját fõnökével, és így a hatalommal szembeforduló ex-ügynök mi a fenébõl tud ekkora fegyver-arzenálra szert tenni -- eljövetele elõtt elrejtett a retiküljében egy hadseregnyi muníciót?
Végül is a film, bár közel sem az, sok szempontból jobb, mint egy amerikai vígjáték. Ha az ember nem érzi úgy, hogy kényszeríteni akarják, hogy nevessen, jobbízûen teszi. Persze a rosszmájúság sem elhanyagolható tényezõ, de ide tényleg nem kell sok. Csak két példa:
1. Ecks kém végül "szembeszáll" a gonosszal. Tulajdonképpen ekkor épp háttal áll neki, így mindkettõjük arcát jól megfigyelhetjük. Miután egykori fõnöke elhalászta a feleségét és a kisfiát, Ecks egy kezdõ pszichológus lelkesedésével és egy osztriga kétségbeesésével az arcán azt kérdi tõle: de miért?
2. Mindig minden állandóan felrobban. A belépõ a színre minimum egy kézigránát eldobása, e nélkül nem kerülhet képbe egy szereplõ sem. De úgy tûnik, a robbanófejeket van aki a vidámparki tûzijátékmestertõl szerezte be, mert bár erősen világítanak és hangosan robbanak, van, hogy a közvetlen közelükben levõkben sem okoznak kárt: egy-egy hasas után folyatják ámokfutásukat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
