Ó jaj, a katasztrófa ismét elmaradt!
Szin Péter 2003. május 15. 17:47, utolsó frissítés: 17:47Hogyan elektrosokkoljuk a Földet, ha kihagy a mágneses mezõt generáló magja? Erre a minden otthon barkácsolni szeretõ ezermestert izgató kérdésre válaszol Jon Amiel új sci-fi-je.
Ezt a filmet az amerikai mozgókép-forgalmazók besorolás-mániájának köszönhetõen minden 13 életévét betöltött földlakó megnézheti (hiszen ezt az értékelési rendszert veszi át lassan az egész világ). Ez a tizenhárom egészen találó, hiszen ilyen koruk tájt szoktak a normális üzemmódban funkcionáló földiek Vernét olvasni, ilyentájt éled fel bennük a természettudományos érdeklõdés (amely késõbb, mire betöltik a 18-at, szupergyors mobilhasználati stílussá csökevényesül).
Vágjunk a közepébe, a magjába, azaz a magjáig, ahogy Dr. Josh Keyes (alakítja Aaron Eckhard) geofizikus teszi egy jobb sorsra érdemes barackkal, hogy megmutassa az USA elképedt katonai vezetésével, mi várja a szintén jobb sorsra érdemes földlakókat, ha megáll a földmagban keringõ, többezer Celsius fokon fortyogó fém forgása.
Ha ez a plug-n-play eszköz lefagy, akkor a bolygó mágneses tere is rövid idõn belül megszûnik létezni. Ami azt jelenti, hogy elsõ körben minden élõlényt szabadon ér majd a napszél, elõbb megsül, ha san franciscói, elolvad autója alatt a Golden Gate (melegen ajánlom ezt a képsort, kivételesen jól mûködõ special effect, görgess le a szöveg zárórészéig), vagy ha Londonban turistáskodik, fejen találja több mázsányi, tájékozódó-képességét elvesztett galamb. Ezen felül még további szörnyûség-példák láthatók a filmben, de nem szándékunk sztorizással elvenni a rendezõ kenyerét. Tehát a probléma adott: patetikusan szólva, elektrosokkot kell alkalmazni a Föld szívén.
Másrészt a technikai, geofizikai szakkifejezésekkel és az elektromágnesesség elméletének darabkáival való bámulatos bûvészkedéshez is inkább a forgatókönyvírók értenek, semmint a nézõk, úgyhogy mi maradunk annyival, hogy az amatõr, de kiugróan tehetséges tudós (a már említett Keyes), a világsztár és pökhendi zseni (Dr. Conrad Zimsky– Stanley Tucci) mellett felfedezhetjük a különc tudós figuráját Dr. Edward Brazzelton személyében. A magánakvaló kutató felbukkanása valóságos mérföldkõ a katasztrófafilmek történetében (figyeljünk fel erre!) és az is óriási drámai fordulat, hogy az õ felfedezései teszik lehetõvé a földköpeny-megfúró, és a földmagban valósággal vidám halként úszkáló kõzetalattjáró megépítését.
Ennyibõl már kitalálhatták, hogy az Utazás a Föld középpontja felé címû Verne-regény alapötlete teljes mértékben megvalósul, ugyanis hat hõsünk – a latin irodalomra tett halovány utalást követõen – valóban alászáll a pokolra, annak is a 7000 fokos hõségébe. Sõt mi több, egy különleges Braz-találmánynak köszönhetõen nem is sülnek meg.
De ne szapuljuk tovább ezt a derék filmet, melynek készítõi és forgalmazói azt a tévhitet sugallják derék nézõközönségüknek, hogy a Föld általában véve megmenthetõ, részleteit nézve pedig nem érdemes tönkretenni. Attól a sci-fikben szokványos megoldástól eltekintve, hogy a küldetés sikerül, más kifogásunk nem lehet az alkotással szemben: a ritmus, a történetszövés, a vágás kellõen pergõ, a szövegek elég tudományoskodók a hitelesség látszatához, de még az érthetõség határán belül mozognak, a fõszereplõk pedig kellõ mértékû drámai adagolásban fekszenek ki, zúzzák halálra magukat, robbannak fel egy jótékony hatású atomtöltet társaságában ahhoz, hogy a figyelem kellõ mértékének fönntartása mellett élvezzük a mozit. Sõt Zimskyvel kapcsolatban az is kiderül egy reszketeg lelki motiváció felvillantásával, hogy a Föld anomáliájának hátterében lehet, hogy a vérprofi katonák állnak, illetve ülnek a vezérlõpultok mögött.
Korrekt sci-fi ez tehát, ahol minden a helyén van, sõt még a megoldandó világméretû probléma sem tûnik éppolyan fantasztikusan távoli jövõbe veszõnek, hiszen arról már ma is szólnak tudományos publikációk, hogy pólusváltás várható, ami szintén a Föld mágneses terének bizonyos fokú gyengülésével jár együtt. A forgatókönyvírók tehát a témaválasztáskor nem merültek bele az õrülten különleges szcenáriókba (minthogy földönkívüliek pusztítják a bolygót – lásd, vagy inkább ne is, az Armageddont), s ez mindenképp szimpatikus.
Ugyanilyen, a közkedveltség és a szakmaiság keverékébõl összegyúrt figura Thomas Puecell tábornok (Richard Jenkins) és Taz Finch, a Patkány, foglalkozására nézve Dobbymanó-orrú hacker (a polgári világban DJ Qalls). Ugyan Vernén ez a film sem lép túl, de legalább kellõ alázattal tiszteleg az agg sci-fi atya emléke elõtt. Bár engem – és a borzongásra a filmkrónikásnál inkább kiéhezett közönséget – talán jobban érdekelné egy olyan tragikomikus alkotás, amely úgy végzõdne, hogy az utolsóként esélyes küldetés teljesen csõdöt mond, s a bolygón megjelennének az apokalipszis lovasai – és egyéb ínyencségek, melyet azonnal szervíroz a mi asztalunkra a Hilton pincére, hiszen már úgyis annyira tökéletesen mindegy.
Képgaléria A maghoz
A film speciális effektjei
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
