Cage forgatókönyvírót kettõz
Szin Péter 2003. május 16. 17:37, utolsó frissítés: 17:37Jutalomjáték Nicolas Cage-nek – ez járhatott a Sabotage Chemical Brothers-kliprõl és a John Malkovich-menet c. filmrõl ismert Spike Jonze fejében. A jutalom remekül sikerült, rendezõnk második nagyjátékfilmje már kevésbé.
Nem új az afféle forgatókönyvírói és rendezõi trükk, amely megmutatja a vászon mögötti világot, a filmkészítés folyamatát, önmagára reflektál. A nézõ viszont él a gyanúperrel, és abban a tudatban nézi a mozgóképet, hogy a vászon mögötti világ is ugyanolyan rendezõileg megkomponált, mint az, amely a vetítõbõl a vászonra kerül. Ha viszont hinni lehet Spike Jonze rendezõnek és Charlie Kaufman forgatókönyvírónak (annak a párosnak, amely az ugyancsak emlékezetes John Malkovich-menetet kiagyalta), akkor ez a film, amellyel most dolgunk van, nem hazudik.
Az alkotás szüzséje valóban Kaufman forgatókönyvírói kínlódását dolgozza fel, aki öt hosszú hónapon át bajmolódott Susan Orlean, a New Yorker magazin riportere könyvének feldolgozásán. Sõt mi több, ez keservesen keserédes, sokszor groteszkül vicces párbaj Az orchideatolvaj címû riportkönyvvel pontosan a John Malkovich-menet forgatási munkálatai közben zajlott, a rendezõ és az író egybehangzó nyilatkozatai szerint Kaufman adaptációs gondjaival rendszeresen szekírozta a stábot.
Az Adaptation (a romániai forgalmazók úgy érezték, inkább az Orlean-regény címét, azaz az Orchideatolvajt teszik meg a film címének, ami alapvetõ tévedés) így felerészben saját magáról szól, ami hol vicces, hol egyszerûen szórakoztató, néha viszont kihagy a mesélõgépezet, s így ez a tükrözéses technika fárasztóvá válik.
Sõt ami a kettõzést illeti, Kaufman elképzelt testvért is írt magának a filmbe, és ez az alkotás talán legnagyobb erénye. A kettõzésben (mikor egy színész két figurát alakít a drámából) már volt tapasztalata Nicolas Cage-nek, amikor 1996-ban John Travoltával felváltva játszották az Ál/arc rendõr-maffiózó fõszereplõ párosát, Sean Archert és Castor Troyt (avagy fordítva). Ennél nehezebb feladat várt rá, amikor Charlie és Donald Kaufmant kellett alakítson, és becsületére legyen mondva, helytállt a feladatnak.
A kettõzéses szereposztás azért is érdekes, mert ez az Erzsébet-korabeli angol színház bevett elõadói és drámaírói trükkje volt, amelynek gazdasági háttere az volt, hogy a korabeli színtársulatok 12-14 színészbõl álltak, és ilyen felállásban adtak elõ akár 30 szereplõs darabokat is. Spiró György több angolszász Shakespeare-kutató eredményére támaszkodva azt állítja, Shakespeare is igen intenzíven élt a kettõzéses technikával – például a Rómeó és Júlia horrorisztikus végzetdrámává válik, ha a szerepeket úgy osztjuk ki, mint ahogy a valószínûség szerint a King’s Men (Shakespeare társulata) játszotta annakidején. A kettõzés becsületét többek közt Peter Brook egyik Szentivánéji álom-rendezésével állította helyre.
Forgatáskor a kettõzés sok technikai nehézséggel jár – mint ahogy Jonze (valódi nevén Adam Spiegel, született 1969-ben Marylandben) egyik utóbbi nyilatkozatában magyarázza. A színész sokszor "zöldképernyõ" elõtt kénytelen játszani, egyszerre kell külsõ és belsõ tekintettel vizsgálnia munkáját, másszor pedig a saját szövegét egy rejtett füldugaszon keresztül hallva replikázik egy nagy X-nek a falon, amely az általa alakított másik karaktert szimbolizálja. Ezen felül az egyik órában ennek, utána rögvest a másik figura bõrében kell otthonosan mozognia. (Spiró szerint a kettõzés technikája sokkal inkább a vérükben volt Shakespeare színészeinek).
Ugyanakkor a két forgatókönyvíró-testvér figurája túl mechanikus ellentéte egymásnak, és ez az, ami sokszor megtöri a film meg-meglóduló lendületét. A másik zavaró elem Meryl Streep, aki egyszerûen nem bír felnõni a Cage-Kaufman-féle nyavalygás színvonalára: az õ riporteri és asszonyi magánya, tragédiái sokszor gyakrabban fulladnak a széplelkûség posványába (ettõl a filmbéli mocsártól Kaufman sem mentes). Az itt-ott kiütközõ tehetségtelenségen nincs miért csodálkoznunk, hiszen aki olyan filmekben vállal szerepeket, mint a félig csõdös Virginia Woolf-életrajz (Az órák) vagy az 1995-ös szirup, a Madison megye hídjai, az nem is számíthat kiugrásra. Streep ebben a filmben nem játszik, hanem csúnyán eljátszik egy esélyt, és a legjobb mellékszereplõként kapott Golden Globe amolyan vigaszdíj lehetett. Bár azt nem tagadhatjuk, vele is akadnak jó pillanatai a filmnek.
Aki viszont forgatókönyvírói bravúroskodás nélkül is remek, az az orchideavadász John Laroche. Chris Cooper azért is kiváló, mert õ alakíthatja az Adaptation egyetlen õszinte figuráját. Ennek az örökkön-örökké gyûjtõszenvedélytõl kínzott alaknak elhisszük, hogy 12 éve nem dugta be a lába ujját sem az óceánba csak azért, mert annyira felhagyott a sok éven keresztül összehalászott aranyhal-kollekció gondozásával, hogy egy szép napon így kiált fel: csesszétek meg a tengert és a halakat! S ezzel vége, jöhetnek az orchideák.
S még sok egyéb, de nem szándékunk elõre kibogozni a film rafináltan egymásra csúsztatott idõsíkjait. Ugyanakkor nem marad el a különféle irodalomelméletekbõl untig ismert játék sem, melynek lényege, hogy a fiktív karakter fiktív forgatókönyvírója ellen fordul, avagy a valós alak támad a valós íróra (de végig lehet pörgetni a további változatokat is). Ilyen értelemben is kettõznek a film jádzó személyei. Egyszóval: Cage-Kaufmanért megéri. Bár a rajongóknak hiányozni fog a Malkovich kevésbé szomorkodós humora, de nincs kizárva, hogy kárpótolja õket a technikás, hármas történetzárás.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
