2026. október 17. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Több mint egy szerelmes történet

Soós Róbert 2003. május 27. 10:36, utolsó frissítés: 10:36

Mózes Attila írása fárasztó és idegesítõ, mint minden olyan regény, amely a magányról és unalomról szól. Ugyanakkor izgalmas és üdítõ, mint minden detektívtörténet, amelynek végén a rejtélyek föloldódnak, a titkok megoldásra találnak.





"...ami meghaladja az értelmet, az nem létezõ. Nem létezõ, mert nem létezhetik. Nincs, mert nem érti. S mert érthetetlen, nem is akarja elfogadni, és amit nem akar elfogadni, az nem létezõ" -- mondja Mózes Attila az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket címû beszélyében, és elhisszük neki. Elhisszük, mert egy olyan fiatal nõ által fogalmazza meg, akinek szenvedélye a meztelenkedés, létét a férfi vágyából eredezteti, majd megelégszik önmaga meztelenségével, és abból merít erõt. Elhisszük, pedig az írás a maga egymásból kibomló lila jaguárjaival, és egymásba játszó, múlt nélküli szereplõivel éppen a fenti gondolatsor cáfolataként mutatkozik meg.

A történet nem túl bonyolult. Fõhõsünk Szilveszter zongorista. Elõbb függõ, majd független alkoholistaként határozza meg magát. Lakásán lila jaguárok járnak körülötte egyre szorítóbb táncot, és õ fenyegetésük elõl az alkoholhoz menekül. Egy véletlen találkozás során életének részese lesz egy fiatal lány, aki nem tudja honnan jött, mi a neve, nem emlékszik múltjára, egyszerûen csak van. Szilveszter elõbb próbálja felderíteni a lány gyökereit, de miután ez lehetetlen próbálkozásnak bizonyul elfogadja, hogy a lányt kitalálta, ezért hozzá tartozik, a neve pedig Leonora.

A továbbiakban az olvasó egy kedves, könnyed erotikával fûszerezett szerelmes történetre lel, ám a szerelmi szálba mindig belejátszik a kérdés: honnan jött és ki ez a lány. Majd Leonora Leonba változik, egy férfiba, aki tökéletes ellentéte. Leonora és Leon együvétartozásáról csupán egy kiálló szemfog árulkodik, történeteik és emlékeik nem fonódnak egybe, nem is hisznek egymás létezésében. Leonból Nora lesz, akinek a névváltoztatással együtt jelleme is megváltozik, elszakad, elszabadul Szilvesztertõl. Az utolsó oldalakon a férfi és nõ, nõ és férfi, Leon és Nora váltakozásai egyre sûrûbbek lesznek, az idõ felgyorsul, ám a rejtély föloldása kitolódik.


Szilveszter ugyan megfogalmazza, hogy Leon és Nora talán nem is az õ kitalációja, hanem számára találta ki õket valaki, talán az aki õt is kitalálta, ám ennek a gondolatnak nincsen folytatása, és nem is hoz megnyugvást.

Valamiféle föloldozást a végül fölzendülõ, öreg Bösendorfer zongora akkordjaiban találunk, ám ez már egy új rejtély kezdete, egy újabb séta és egy újabb történet lehetõsége. Vagy ugyanarról a sétáról van szó, hiszen árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket.

Mózes Attila írása fárasztó és idegesítõ, mint minden olyan regény, amely a magányról és unalomról szól. Ugyanakkor izgalmas és üdítõ, mint minden detektívtörténet, amelynek végén a rejtélyek föloldódnak, a titkok megoldásra találnak. A könyv a magány és unalom detektívtörténete. Nevezhetnénk fiktív tudatfolyam regénynek is, vagy inkább egy konkrét tudat fiktív folyamának. A kérdés, azaz a titok, amely a könyvet a kezünkben tartja az, hogy csupán az alkohol keltette víziók írásba foglalásáról van szó, vagy esetleg többet is kap az olvasó.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS