Az erkölcs sem alszik (?)
Gyenge Zsolt 2003. augusztus 21. 14:49, utolsó frissítés: 14:48#b#[filmszemle]#/b# A megzavart (ön)tudat viselkedése rendkívül érdekelheti Cristopher Nolant. A nagy fesztiválsikereket megért #i#Memento#/i# után legújabb filmjében a valóság álmatlanság által okozott torzulásait fürkészi.
Olyan szélsőséges helyzetekben, mint az amnézia vagy az álmatlanságból fakadó kimerültség, a valóság és annak érzékelése között eltérés jelentkezhet. Cristopher Nolan két legutóbbi filmjében ezt az öntudatot elbizonytalanító területet próbálja felderíteni: a Memento főhősének valamilyen oknál fogva csak nagyon rövid távú, néhány óráig tartó memóriája van, az Insomnia los angelesi detektívje pedig az alaszkai fehér éjszakák miatt álmatlansággal küszködik.
A valóság és az észlelő (tév)képzeteinek szembesülése tragikus következményekkel jár, az egyén egyre kevésbé képes kordában tartani cselekedeteit, és a megszokott mércével meghozni döntéseit. Ezt a gondolati hátteret tekintve kísértetiesen hasonlít a rendező két filmje. A Memento azonban különösen nagy port kavart leleményes forgatókönyvével, amelyben visszafele meséli el a csavaros történetet, így idézve fel a nézőben az amnéziás főszereplő valóságérzékelését: a film alatt mi sem tudjuk soha, hogy mi történt az éppen látható jelenet előtt.
Az Insomnia nagy költségvetésű produkció – és egy 1997-es norvég film remake-je – ahol nem engedhetők meg hasonló erejű történetszerkesztési bravúrok. Ebben az esetben a különleges ízt az adja, hogy érdekesen összecseng a detektív munkamódszere és az álmatlanság által létrehozott világ. Wil Dormer szokatlanul dolgozik, gyakran torzítja a “valóságot”, hogy ezáltal félrevezesse a tettest: jeleneteket rendez meg, álhíreket juttat el a sajtónak. Egyszóval kézben tartja, uralja és irányítja az általa jól ismert világot. Alaszkába érve azonban szokatlan környezetbe kerül, ahol az élet ritmusának egyik megkérdőjelezhetetlennek hitt alappillére – az éjszaka és a nappal váltakozása – függesztődik fel. A felhalmozódó kialvatlanság miatt egyre kevésbé képes átlátni az eléje kerülő világot, elmosódnak a határok a jelenben érzékelt jelenségek, az emlékképek és az elképzelt jelenetek között.
Nolan ennek az állapotnak a jelzésére hosszabb-rövidebb időre bevillanó flaschbackeket használja, különösen érdekesek ebből a szempontból a detektív éjszakai “alvásainak” a jelenetei. Sajnos azonban ez a fajta ábrázolás nem koherens, nem határozza meg az egész filmet, hanem – ahogy az egy jól fésült, korrekt amerikai forgatókönyvhöz illik – pontosan elválasztódnak az akció, a cselekmény lebonyolítását célzó, és a lelkiállapot, az érzelmek ábrázolására szolgáló jelenetek.
A film mindezek ellenére magasan kiemelkedik az amerikai átlagthrillerek közül, elsősorban a remek dialógusoknak és alakításoknak köszönhetően. Al Pacino minimális eszköztárral jeleníti meg a nem éppen feddhetetlen erkölcsű, de vidéken a sztárszerepet szívesen vállaló, enyhén hiú, fokozatosan ki- és lemerülő detektívet; érdemes figyelni, ahogy a film előrehaladtával fokozatosan mélyülnek az árkok a színész amúgy is meglehetősen markáns arcán.
Robin Williams pedig ha lehet még ennél is nagyobbat alakít a gyilkos szerepében. A tőle hosszú ideje megszokott aranyszívű, kedves, enyhén félszeg és túlontúl nyálas figurák helyett most jóságos, halk hangján egy enyhén bomlott elméjű, de hidegvérű gyilkos szólal meg. Mesteri a jelenet, mikor rendkívüli nyugalommal magyarázza a hibán rajtakapott, és időnként még vele is keménykedő rendőrnek, hogy miért közös érdekük összefogni.
A film – meglehetősen didaktikusan – morális kérdéseket is boncolgat, mikor a legvégsőkig feszíti Dormer “a cél szentesíti az eszközt” elvét. A rendőr ugyanis korábbi ügyei során az általa biztosan bűnösnek érzett gyilkos elítéltetése érdekében nem átallott álbizonyítékokat kreálni. Ezúttal azonban, az álmatlanság által megzavart lelkiállapotban a morális pragmatizmussal kell szembesülnie: szabad-e egy gyilkost futni hagynia, hogy ezáltal hírneve érintetlen maradjon, s így az általa börtönbe juttatott sok-sok gyilkos rács mögött maradhasson.
A választ a film érdekességének megőrzése érdekében nem árulhatjuk el, de felvetődik a probléma, hogy vajon a rendező nem kellett volna önmagát is hasonló morális kérdéssel szembesítse: szabad- és érdemes-e egy remek eredeti forgatókönyvek megírására képes filmesnek egy remake-hez folyamodnia? Szentesíti-e a cél az eszközt?
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
