Ötperces hírnév és mindörökké dzsessz
Gyöngyi Annamária
2003. szeptember 11. 17:19, utolsó frissítés: 17:19
#b#[filmszemle]#/b# Bemutatták Kolozsváron is az idei Oscar-gyűjtő verseny nyertesét. Nem jelenthetjük ki nyugodt szívvel, hogy sok hűhó semmiért – mégha indokolatlannak is tűnik a nagy, film körüli és filmbéli felhajtás.
A Chicago idén hat Oscart és három Aranyglóbusz-díjat kaszált be, többek között a tavalyi év legjobb filmjének szavazta meg az amerikai szakma. A főszereplő sztártrió minden tagja hazavihetett egy-egy kis szobrocskát: Chatherine Zeta-Jones a legjobb női mellékszerepért járó Oscart, Renée Zellweger és Richard Gere a legjobb színészi alakításért egy musicalben kaptak Aranyglóbuszt.
És még sorolhatnánk a díjtételeket – a legjobb filmzene, vágás, jelmez- és látványtervezés kategóriáit nézve szintén Oscar-díjas alkotás fut az orrunk előtt. Egyébként az évente megismétlődő Oscar-esők mögötti koncepció, miszerint minden évben egyetlenegy film tarol, amelyik aztán tömegével vonzza a közönséget, ezúttal is bevált. A Miramax stúdió történetében premiernek számító eset, hogy egy 45 millió dolláros költségvetésű film néhány hónap alatt, csak Amerikában 170 milliót termeljen.
A sztár újra énekel
Rob Marshall a korábbi, kizárólag televíziós rendezői munkásság után első mozifilmjével egyből berobbant a köztudatba, illetve pontosabban abba a csalóka hírnévbe, amiről a Chicago maga is szól. És annak, hogy létrejött, biztosan köze van a Moulin Rouge-musical sikeréhez; az ötlet, hogy énekeltetni és táncoltatni kell a filmsztárokat, ismét bevált. Az öregedő Richard Geréről pedig nem sokan gondoltuk volna, hogy valaha még dalra fakad.
A Chicago történetét egy törvényszéki tudósító által 1926-ban, a Cook County per alapján írt szatirikus színdarab szolgáltatta, amelyeket időnként újra és újra felfedez a Broadway és az amerikai filmipar. A negyvenes évekbeli Roxie Hart című film főszerepét Ginger Rogers játszotta, 1975-ben pedig John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse (a kiváló Kabaré rendezője) dolgozta át musicallé a Broadway-n. Ebből a Fosse-féle feldolgozásból kiindulva készült az új filmváltozat.
Bizonyos szempontból a film megérdemelten kapott tucatnyi díjat, a műfaji kereteken belül valóban professzionális alkotást kapunk. És azokon az elvhű nézőkön kívül, akik csak késsel a torkukon néznének megy egy "idióta musicalt", mindenki másnak, egyszeri alkalommal mindenképpen élvezhető.
A díszlettervezők szerencséje
A hírnév ellenállhatatlan vonzalmáról és mulandóságáról, a sajtó közvélemény-manipuláló és a sóbiznisz sztárcsináló hatalmáról győződhetünk meg ismét, mindezt a 20-as évek dekadens Amerikájában, ahol a szórakozás és a dzsessz az úr. De a történet szempontjából a kor mellékes, inkább csak a jelmez- és díszlettervezők számára volt relevanciája: de nekik igazán jól jött.
Rendkívül jót tesz még a filmnek az irónia és bármiféle moralizálás hiánya, a dalszövegek meglepően szellemesek, mindez a butuska bűnügyi sztorit egészen jól ellensúlyozza, a filmet végig jellemző gyors vágások a könnyebben elbambuló mozilátogatók számára is tetszetősek. Pedig a látnivalók megkomponálásában csak hagyományos eszközöket használt a stáb, számítógépes effekteknek nyoma sincs a filmben, ellentétben például a már említett Moulin Rouge-zsal.
Az álom mindent összemos
Ahol kicsit kilóg a lóláb – és még érintve is érezhetjük magunkat – az az egyik halálraítélt hölgy személye, akinek nemzetisége állítólag magyar ugyan, de a neve és az akcentusa inkább szláv. Hihetetlen, hogy egyetlenegy nyelvészt vagy földrajzost sem talált a stáb a közelben, aki kisegítette volna őket.
A film nagyon könnyen párhuzamba állítható Lars von Trier Táncos a sötétbenjével, nemcsak a műfaja és tematikája nagyon hasonló (börtönbe kerülő, gyilkossággal vádolható és akasztásra váró főhősnő) miatt, hanem a konkrét jelenetek szintjén is.
Ilyen például, amikor a börtönbeli zajok mindkét szereplő tudatában zenévé állnak össze, és a nyomasztó valóságból az álomvilágba ragadják -- ez a ide-oda lépegetés a reális és elképzelt világ között egyébként állandó motívuma mindkét musicalnek. Csak míg Lars von Trier-nél a valóság, itt – no persze – az álom kerekedik felül.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
