Meddig bírják a szellem sziporkái?
Szin Péter 2004. március 18. 18:57, utolsó frissítés: 18:52Már az is örvendetes, hogy a vászonra került – szokás mondani az ilyen se hús, se hal, szinte besorolhatatlan, csupán Oscar-díjas alkotásokról. Bár néhány erénye miatt akár szeretni is lehet ezt a filmet.
Jó dumával pörgetik fel a cselekményt
Vadonatúj, provokatív komédia a szexről, a barátságról és minden egyébről, ami elárasztja az életünket – így reklámozza a forgalmazó az eddig csak Kanadában ismert, 1962-től a pályán levő rendező, Denys Arcand rendező legújabb filmjét. Ezzel a mondattal semmi baj sincs azon kívül, hogy nem igaz: szó sincs provokatív jellegről, és a minden egyéb, ami az életet elárasztja, csupáncsak egyvalami: a heroin.
A barátság és a szex-tematika nem hiányzik, komédia helyett azonban inkább beszélgetőfilmnek, vagy szendvics-mozgóképnek kéne nevezni az alkotást, hiszen a rendező – egyben a forgatókönyv írója – a soványka cselekményt remek párbeszédes jelenetek közé vágta.
Az alapszituáció: az erőteljesen baloldali, idős egyetemi tanár, Rémy ( súlyos rákbeteg, ezért fia, két volt felesége és három exszeretője, valamint gyermekei minden eszközt bevetnek utolsó hónapjai felvidítására. A baráti társaság rendszeresen összegyűl Rémy kórházi ágyánál, és pereg, pereg a frivol párbeszéd – ez a film laitmotívja, csak úgy röpködnek a poénok, a sikamlós célzások, a viccek.
Hol unalom, hol poénparádé
Valószínűleg Arcand is ezeket a snitteket tartotta a legfontosabbaknak, a párbeszédek kitűnőek, a szokásos filmes mesterkéltségnek nyoma sincs, tiszta élőbeszédet hallunk, mintha a színészek helyben improvizálták volna (ez utóbbi megoldás nem is kizárt).
Az alkotás, ami a narratívát illeti, amúgy olyan, mintha valaki több csillagszórót gyújtana meg egymás után: a szikaröpködéseket hosszú, egyre unalmasanbbá és kiszámíthatóbbá váló jelenetek követik.
Aki azon csodálkozik, hogyan kerül ilyen stílusú film az artmozi-barátnak nem igazán nevezhető, állami kézben levő filmforgalmazásba, rögtön képbe kerül, mikor kiderül, Arcand moziját a bukaresti francia követség támogatásával feliratozták és vetítik: valószínűleg a döntéshez jelentős mértékben hozzájárult, hogy idén ez a film kapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscart.
A sajátos rákgyógyszer
Viszont némi spirituszt az ad hozzá a történethez, hogy Rémy a kórházban fia és egyik szeretője lányának hathatós közreműködése révén heroinfüggővé válik: mivelhogy a morfium már nem képes csillapítani fájdalmait (valljuk be, nem ez a szokványos módja a rákbetegek kezelésének). Ám a drogos motívum felbukkanása csak ideig-óráig (illetve csak két jelenet erejéig) dobja fel a filmet: ezután a rendező szinte törvényszerűen ismerteti meg a nézővel a függőség kínjait és a drogbeszerzéssel kapcsolatos kalamajkákkal.
Ami miatt mégis érdemes megnézni az alkotást, az a kiváló minőségű színészi munka és a szerethető, hiteles módon, jó pszichológiai érzékkel megformált figurák. De ilyen alkotás ezerszám akar a mozgókép történetében – bár az igaz, Arcand okos történetvezetéssel és bőséges írói vénával kerüli el a közhelyesség csapdáit.
Aki viszont emberi melegségű, méltóságteljesen, elegánsan végigjátszott, és számos ízben jóízű kuncogást provokáló szombat esti mozira vágyik: ne hagyja ki. (És az sem, aki komolynak tűnő érveket akar találni az eutanáziához.) A Barbárok támadásában nincsen ugyan semmi, de az legalább érthető. Randevúra föltétlenül ajánlott: e film kapcsán egész egyszerűen fizikai lehetetlenség összeveszni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
