Hogyan marad a rút kiskacsa mindörökre rút?
szerk. 2004. június 03. 15:00, utolsó frissítés: 15:00Mit szólnál hozzá, ha valaki a konyha sarkából állandóan figyelné minden mozdulatod? Amerikai katonaként mit tennél, ha a barátnőd a késeddel #b#kiszúrná a fél szemét?#/b# Filmes kérdések a TIFF 2004 kapcsán.
A sláger megkomponálása nem megy könnyen a murokfejű zeneszerzőnek Bill Plympton animációs filmjében. Főleg, hogy főnöke ultimátumot is adott: 47 perc alatt kell elkészüljön a remekmű. A komponista egy abszurd városkában találja magát, ahol gyorstalpaló sláger-tanfolyamot tart neki a Bölcs, egy éneklő kutya, mely Elvis altáji mozgását imitálja, és az orr nélküli afrikai taxisofőr.
Közben ismert slágerekre emlékeztető dalok tucatja harsan fel, s hősünk az akadozó, toldott-foldott történetvezetés ellenére is megtalálja a helyes utat s hangot.
Pofa be! – ordítja mindenki Quentinnek (Gérard Depardieu), a kissé együgyű, de jószívű rablónak, aki be nem álló szájával az őrületbe kerget mindenkit. A hallgatag bérgyilkos, Ruby (Jean Reno) is szinte kiborul tőle, és egy idő után nehéz kideríteni, valójában a börtönből, vagy csak Quentin elől akar megszökni.
Fergetegesen induló francia vígjáték a Pofa be!, amely azonban egy idő után leül: a poénok némileg ellaposodnak, s a pörgés leáll. De lehet, hogy csak a rekeszizmunk nem bírta tovább.
___________
Egy áruházi őr biztonsági felvételek tucatjait vizsgálva próbálja kideríteni, miért ölték meg feleségét. A Fear X David Lynch-filmekre hajazó dán thriller, amelynek története könnyebben követhető, képei kevésbé megdöbbentőek, mint az átlagos Lynch-filmeké. (még megnézhető: szombat délelőtt 11 órától a Köztársaság moziban)
___________
Amikor az Igazival találkozol hősnője Paula, a nagydarab, esetlen takarítónő állandóan a nagy Ő megtalálásáról ábrándozik. Ezért amikor Mustafa, a török biztonsági őr kedvesen közeledik hozzá, nyomban beindul az álompasi-gyártó gépezet. A férfi váratlanul Törökországba költözik, de Paula sem bírja tovább nélküle: utána indul, hogy megkeresse – cím és telefonszám híján – egy másfélmilliós nagyvárosban.
A német film érdekessége, hogy forgatókönyv nélkül készült, improvizációk sorozatára épül. A rendezők csak a három alapszínészt választották ki, a többiek a forgatás során csapódtak a stábhoz.
Egyik szereplő sem tudhatta, hogy társa egy adott jelenetben épp mire készül, sőt még az operatőr sem tudta, hogy mit fog a következő pillanatokban lefilmezni. A szigorú forgatási szabályok közé tartozott még, hogy egy jelenetet csak egyszer volt szabad felvenni. A történet így összegezhető: mese arról, hogyan marad a rút kiskacsa mindörökké rút.
Mit szólnál hozzá, ha valaki a konyha sarkából állandóan figyelné minden mozdulatod? Isak, az öreg norvég agglegény is gyanakvással fogadja az illetéktelen behatolót, aki a sarki emelvényről szeretné kikémlelni konyházási szokásait. Folke adatgyűjtő, akit azzal bíztak meg, hogy térképezze fel az egyedülálló férfiak konyhában végzett mozdulatait.
Isak, hogy borsot törjön a megfigyelő orra alá, mindenre használja az adott helységet, csak főzésre nem. Sőt, a plafonba fúrt résen keresztül ő maga is megfigyeli Folket. A legfontosabb alapszabály, miszerint tilos a kommunikáció megfigyelő és megfigyelt között, azonban lassan érvényességét veszti.
A Történetek a konyhából alapja egy svéd felmérés az ötvenes évekből, amelyet háziasszonyok körében végeztek, hogy meghatározhassák az ideális konyha berendezését (azzal a céllal, hogy főzés során ne kelljen rengeteg felesleges mozdulatot elvégezni).
Két gyermekekről szóló film, egy poszt-posztmodern és egy klassz klasszikus. A Féláron (Demi-tarif) az alig 21 éves francia színész- és rendezőnő, Isild Le Besco mestermunkája. A filmből szinte teljesen hiányoznak a felnőttek, egy órába sűrítve azt kapjuk a képünkbe, amit három gyerek egy év alatt leművel.
Nemcsak a kézikamerázás emlékeztet Godard Kifulladásig-jára (1960): ugyanaz a felszabadult, sodródó, a társadalomra magasról tevő attitűd árad ebből a filmből is. De negyven év eltelt, a kortárs Kifulladásig főhősei nem huszonévesek, mint anno Laszlo Kovacs (Jean-Paul Belmondo), hanem még nincsenek tízévesek sem. És mind lányok. A fesztivál egyik legkiemelkedőbb értéke ez a film; bár próbára teszi a közönség türelmét. (még megnézhető: pénteken 4 órától a Győzelem moziban)
Ezután Andrej Zvjagincsev Visszatérését végignézni kissé csalódás. Ebben a fesztivál-fődíjakkal agyonhalmozott moziban minden a helyén van. Klasszikus filmdrámát látunk – a semmiből felbukkanó apafigura sokkolja egy orosz család két gyermekét.
A klasszikus plánozással fényképezett alkotás műszerszerű pontossággal adagolja az összetevőket, de ez kevés. Ha a két kölyök nem lenne annyira hiteles, azt hinnénk, valami családtörténetet nézünk az ötvenes évekből.
A koreai Kim Ki-duktól három filmet is láthatott a fesztiválközönség, feltéve, ha az első után még volt mersze a többihez. A Címzett ismeretlen (Address unkown) ezzel indít: a filmben nem bántalmaztunk állatokat.
Ez azért már sejtett valamit, de még nem eleget – főleg az európai gyomornak –, figyelembe véve, hogy az egyik szereplő egy kutyaspecialitásokat felszolgáló étterem fő beszállítója. És az ebeket persze hogy nem az uniós normáknak megfelelően nyírják ki.
De ezen a borzalmon hamar túl kell tennünk magunkat, mert kell a hely a következőknek (gondoljunk inkább arra, hogy az indiaiak valószínűleg a mi vágóhidainktól kapnának kulturális sokkot).
A félig telt moziban időnként a szem elé lendültek a kezek, erős sóhajok hallatszottak, a nézők egy idő után biztosra vehették, hogy ami még jön, rosszabb, aztán kicsit még rosszabb lesz. A film azt meséli el amerikai nagyfilmes eszközökkel és kendőzetlen brutalitással, mi történik most egy olyan koreai kisvárosban, ahova az amerikai hadsereg 50 évvel ezelőtt betette a lábát.
De csak annyira, hogy katonái kábítószert, Hustlert, fattyúkat hagyjanak maguk után. Ázsiai természetes kegyetlenkedés, egy kis perverzitás és túlságosan lekerekített történetzárás. Nos, ezt nem bírta már kivárni a csütörtök délelőtti vetítésen a neves bukaresti operatőr, Vivi Drăgan Vasile, s kijött az utolsó negyedóráról.
Az utolsó élet a világon (Last Life in the Universe) az egyetlen thaiföldi filmje a fesztiválnak, talán ezért is érdemes volt kiszemelni. És aki így döntött, jól döntött, mert láthatott egy rendkívül szép filmet, rengeteg kiváló beállítással.
A feeling ugyan erősen Wong Kar Wai-os, amit el sem lehetne titkolni: ugyanazzal az operatőrrel, Christopher Doyle-val dolgozott Pen-ek Ratanaruang is. De a hírneves Hong-Kong-i rendezőre (akinek egyébként szintén három filmje volt az idei TIFF-en) hajaz a történet is, egy nem szokványos, mesébe illő szerelem kibontakozása teljesen valószerűtlen körülmények között.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
