A Zahir: mi lehet Coelho titka?
Botházi Mária 2005. július 06. 13:56, utolsó frissítés: 12:39A brazil szerző körülbelül annyira tud írni, mint egy közepesen tehetséges újságíró.
Az idézetek Paulo Coelho legújabb, A Zahir című könyvéből valók. A kötetet átolvasva azt szerettük volna kideríteni, mit tud más szerzőknél jobban a brazil író, akinek könyvei évek óta az eladási listák élén állnak, s művei 56 millió példányban, 59 nyelven jelentek meg.
A közönség általában jó szimattal választ bestsellereket, s a sikerkönyvek (többé-kevésbé) a kifinomultabb irodalmi ízléssel rendelkező olvasó tetszését is elnyerik – lásd Ken Follett, Frederick Forsyth vagy J. K. Rowling műveit. A Zahir pedig – mint oly sok más Coelho – az eladás nagyságrendjét tekintve, de akár az interneten fellelhető olvasói benyomásokat átböngészve is, mindenképpen sikerkönyv.
Mégis nehezen érthető, miért ennyire népszerű a kötet.
Sematikus történetszövés, mindent behálózó giccs, vattacukorszerűen felfúvódó érzelmi töltet, elnagyolt figurák, az élet nagy alapigazságainak közhelyekben való megfogalmazása, fáradt spirituális tanítások: A Zahir alapjául szolgáló szerelmi történet újdonságot nem tartalmaz.
A főszereplő igen sikeres írót se szó se beszéd elhagyja igen sikeres újságírónő felesége. Egészen hamar kiderül, hogy a nő Kazahsztánba vonult vissza, hogy megtalálja az élet értelmét, lelkének békéjét – azt ugyanis sivár nyugati hétköznapjaiban nem lelte.
Hősünk sokáig semmit sem ért (eközben mi már mindent tudunk, akárcsak a regény többi szereplője), de aztán mégiscsak a nő nyomába ered egy másik kulcsfigura, a kazah Messiás, Mikhail segítségével. Közben mindenki rájön arra, hogy a szeretet az igazi erő, de csak úgy nyílhatunk meg befogadására, ha előtte megszabadulunk személyes történeteinktől.
Ez meg is történik, s hőseink ismét eggyé fonódnak a Nagy Kazah Sztyeppén: mert a nő is várta három éven keresztül férjét (akinek ennyi idő kellett ahhoz, hogy meglelje Zahirját, azaz a feleségét), amint ennek a regény utolsó előtti oldalán hangot is ad:
„Vártalak, ahogyan Pénelopé várta Odüsszeuszt, ahogyan Rómeó várta Júliát, ahogyan Beatrice várta Dantét, hogy megváltsa. A sztyeppe ürességét benépesítették az emlékeim, az együtt töltött pillanataink, az országok, ahol együtt jártunk, az örömeink, a veszekedéseink.” Így beszélgetnek.
A mondatokat megnézegetve az derül ki,
Coelho körülbelül annyira tud írni, mint egy közepesen tehetséges újságíró. Mondatai grammatikai értelemben teljesen rendjén vannak – bár persze nem szabad elfeledkeznünk itt a szerkesztők szerepéről sem –, de hát ennyire már akár egy elsőéves bölcsészhallgató is képes.
Az írót viszont (többek között) a Brazil Irodalmi Akadémia tagjává választották, így hát egy kis nyelvi leleményt, játékot, fordulatos megfogalmazást, néhány eredeti jelzőt, egyedi mondatépítkezést elvárna tőle az ember.
Ehhez képest A Zahir a textus szintjén egyformán száraz monotóniával halad előre, nem nyújt többet egy egyszerű hírlap szövegi világánál – persze, az is meglehet, mindez szándékos.
Ki tudja, Coelho talán többre is képes, csak éppen nem akar, mert – ez lépten-nyomon explicite is megjelenik A Zahirban – ő ebben a rossz, gonosz, felszínes és humánummentes világban a mindennapi embert szeretné megszólítani (akinek egyébként gyakran fogódzót is ad a lelki megbékéléshez), és ez csak egyszerű szavakkal, mondatokkal lehetséges.
Ebben az esetben viszont izgalmas,
fordulatos, olvasmányos regényt várnánk tőle, A Zahir viszont megehetősen nehezen olvasható, lassan és vontatottan jut el a végkifejletig, amely nem is végkifejlet voltaképp, mert előzőleg nem volt megoldandó rejtély, kibogozatlan szál, minden az elvárások szerint haladt előre, így hát az olvasót nem érheti és nem is éri meglepetés.
Meglepetést leginkább az okozhat,
ahogyan A Zahir hősei elkerekedett, ártatlan tekintettel rácsodálkoznak a lét egyszerű dolgaira, például arra, hogy az élet után, bármilyen volt is az, a halál közeleg, hogy nem jó egyedül lenni, és éhezni se jó, továbbá, hogy cudarul lehet szenvedni a szerelemtől.
Mi a szerelem? Mi a szabadság? Mi a boldogság? Mi az, hogy nomád? Mi a sztyeppe? – íme néhány kérdés azok közül, amelyeket a szereplők teljesen komolyan, (ön)iróniamentesen mot-a-mot feltesznek a regényben.
Mert úgy tűnik, a beavatástörténet a tanítást tűzte ki céljául: tele van olyan részletekkel, amelyektől visonganak az érettségi kártyájukra idézeteket gyűjtő fruskák.
„A világ akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni – egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézni igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít.” – írja Coelho egy helyen, ahol a azt is fontosnak tartja közölni, hogy Dante itáliai költő volt.
Egyébként a kérdésekre adott válaszok
is előregyártott elemekből építkeznek: a szereplők csak amúgy hajlonganak sommás alapigazság-válaszaik súlya alatt. A párbeszédek jelentős hányada tehát korántsem életközeli – Coelho olykor a közhely-filozófia tolmácsolása mellett arra is felhasználja őket, hogy ilyesmiket közöljön:
„– Hol van Kazahsztán? – kérdezi a kereskedelmi képviselő.
– Már vártam ezt a kérdést – és Mikhail szemében megcsillant valami öröm. (…) Az én hazám Közép-Ázsiában van. Csak 14 millió lakosa van egy akkora területen, amely többszöröse Franciaországénak, ahol pedig 60 millióan élnek.”
Vajon akkor mi lehet mégis a Zahir titka?
Az egyszerű nyelvezet? A lineáris vonalon haladó, meglepetés nélküli szerelmi történet? Az olvasó általános műveltségének elmélyítése? Legvalószínűbb oknak talán a tanítások tolmácsolása tűnik: az első bestseller, a Biblia példáján közismert, erre lehet alapozni. De hogy így is? Valamit még tudnia kell ennek a Coelhónak.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
