A Nagy Román Valóságshow
Botházi Mária 2005. október 03. 16:35, utolsó frissítés: 15:56A hazai Sürgősségi Kórház esete Cristi Puiuval: a beteg elpatkol, a díjak berepülnek.
Ritkaság az, hogy egy két és fél órás film a székhez szögezze az embert – ráadásul egy olyan alkotás, amelyet kézikamerával rögzítettek, amely filmzene- és különleges effektek-nélküli, de lecsupaszított története is összefoglalható egyetlen mondatban. Nos, Cristi Puiunak ez sikerül.
A Lăzărescu úr halála (Moartea domnului Lăzărescu)
úgy összegez honi társadalomrajzot, mélylélektant, emberi játszmákat és kapcsolatokat, olyan egyedülállóan sikerül megfogalmaznia egy kisnyugdíjas szenvedéstörténetét, hogy a néző mindvégig azt érzi, benne van a történésekben, részese e román odüsszeiának, mely vele vagy bármely családtagjával bármikor megtörténhetett volna.
Valódi katarzis ez, sírást és nevetést, dühöt és együttérzést egyaránt kiváltó, lelket-rázó filmélmény – amilyent csak a legjobb alkotók tudnak előidézni.
A végén az ember hátradől, és azt mondja: végre! Végre valaki megfogalmazta, amit nap mint nap tapasztalunk – és képes volt úgy megfogni mindezt, hogy közben nem kacsint ki a vászon mögül, nem összegzi a fenenagy tanulságot, borotvaélen táncol a tragikum és komikum, a realista és abszurd között, de nem billen el egyik irányba sem.
Cristi Puiu e filmben azt bontakoztatja ki, ami a szintén több díjat is (köztük a berlini Aranymedvét) elnyert rövidfilméjében, az Egy karton Kent és egy csomag kávéban (Un cartus de Kent si un pachet de cafea) megmutatkozott.
A minimál-történet mögé rejtett Nagy Román Valóságshowt.
Lăzărescu Dante Remus (Ioan Fiscuteanu) 63 éves özvegy és nyugdíjas, átlag román blokklakásban él három macskájával. Rosszul lesz, mentőt hív, érte jönnek. A mentős asszisztens, Doamna Miora (Luminita Gheorghiu) kórházról-kórházra jár vele egy éjszakán át, de sehol sem veszik fel.
Maga a sztori – ez valós történeten alapul: 2001-ben a Dolj megyei Florin Nicat végső stádiumú májcirózissal 150 kilométren sétáltatták a mentősök a Craiova-Piana Mare-Calafat útvonalon – tulajdonképpen ennyi. A megfogalmazás emeli naggyá a filmet.
A rendező úgy kezeli a filmidőt,
hogy a történések pontosan olyan ritmust kapnak a vásznon, mint ahogyan az idő múlását azon az éjszakán magunk is tapasztaltuk volna, ha Lăzărescu úr egyik hozzátartozójaként ott ülünk a viharvert mentőkocsiban. A reménnyel teli várakozás érzését Puiu éppen addig feszíti, ameddig ez lehetséges, ameddig a néző bizonyosan nem kezd bárminemű figyelem-elterelő hadműveletbe a nézőtéren.
A befejezés maga is különleges: hajnali négy óra körül a beteget előkészítik a műtétre, a kamera ráközelít a haldoklóra, majd gyors fekete vágás, és vége. Az, hogy Lăzărescu úr valóban meghal, csak a film címében konkretizálódik: Puiu ezt már nem mutatja meg – mert nincs értelme tovább görgetni az eseményeket.
Az alkotás akár dokumentumfilm is lehetne
– romániai mozinéző szemében voltaképpen az. A hazai Sürgősségi Kórház – ha ebből valaki filmsorozatot csinálna, vélhetőleg viccesebb lenne, mint mondjuk a M.A.S.H. Itt nincs Ross doki, csak – talán megengedhető a szóvicc – Rossz Doki: az unott, fáradt, felsőbbrendű és agresszív doktor Kelmenek, Zamfirok, Miricák és Berslauk ötvözménye.
A román Sürgősségi Kórházban teljesen váratlanul és felkészületlenül éri az orvosokat és a személyzetet egy nagyobb közúti baleset – dolgozni kell, és ez érezhetően teljesen eltér a megszokottól. (Kicsit olyan ez, mint, amikor decemberben a híradások arról szólnak, hogy a hatóságokat meglepetésszerűen éri a havazás).
A munka nem normális állapot, a normalitás tartozéka a kávé és a cigi, a pletyka és a szerelem munkaidőben. A hazai Sürgősségi Kórházban hosszú percekig vacakol egy mobiltöltővel a sürgős beavatkozásra szolgáló beteg mellett az idegsebész, ismeretségre van szükség az alapvizsgálatok elvégzéséhez, többet jelent a papírforma, mint a valós állapot.
A román Sürgősségi Kórházban lassan, kényelmesen, komótosan történnek a dolgok, szaladgálás, kiabálás, izgalom nem töri meg az élet rendjét – itt az orvos, még ha csak rezidens is, az Atyaisten, az emberi kapcsolatok csak az azonos rangúak között emberiek.
Az itthoni Sürgősségi Kórházban a beteg disznó (Lăzărescu urat annak nevezik legalábbis), aljas gazember, aki galád módon arra ragadtatta magát, hogy orvoshoz fordul – pedig, tiszta sor, gyengélkedésének csak önmaga az oka … tudjuk.
Mindez ugyanakkor túlmutat a honi egészségügy sötét bugyrain
– ha behelyettesítjük a változókat, ugyanerre az eredményre jutunk mondjuk a közhivatalok esetében is. Hogy az eseményeket ennyire életszagúan, a maguk természetességében, mindenfajta sajnálkozás, rácsodálkozás, ejnye-bejnyézés nélkül sikerült megmutatni, az mindenképpen a színészi játék egyik elsőrendű függvénye is.
Az alkotásban szereplő színészek – ritka az ilyen, de ebben az esetben talán lehet általánosítani – mindenike olyan természetesen, olyan létközelien, annyira magától értetődően alakít, hogy képes feledtetni: kamerák között, rendezői vezényszavak, utasítások mentén jött létre, ami a vásznon történik.
A filmben – magyar fülnek legalábbis
– kifejezetten zavaró olykor a beszéd rossz hangzása és gyorsasága. Előbbi gyenge minősége állítólag a helyszínen felvett dolby hangzás hiányának tudható be, azt viszont, hogy a román filmekben milyen rejtélyes oknál fogva beszélnek körülbelül háromszor gyorsabban mint az életben, nehéz megfejteni.
(Talán a francia iskolát követik – a francia filmeket a nyelvet felsőfokon beszélő külföldiek is csak felirattal képesek tökéletesen megérteni.)
A film hazai és nemzetközi díjait szinte lehetetlen felsorolni: ezek legfontosabbika a Cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard (Egy bizonyos nézőpont) szekciójának díja (ez az alkotás franciaországi menedzselésével jár) és a kolozsvári TIFF rendezői díja. A legjobb külföldi film kategóriában Oscarra is nevezték. Nem véletlenül.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
