Hozzuk melegedni a szegény pingvineket!
Botházi Mária 2006. január 27. 11:40, utolsó frissítés: 2006. január 26. 18:16A lelkiismeret-furdalásos krokodil és a frigid vadvirág szomorú története, avagy az antropomorfizálásnak nincs határa.
Császárpingvinnek lenni nem könnyű dolog – az Antarktisz nagyon hideg, jeges, egyszersmind csúszós, sokat fúj a szél, olykor csak a sarki fény világít, s ez depressziót okoz. De a család, az együvé tartozás legyőzi az élet viharait, egy császárpingvin pedig császárpingvin a talpán, küzd, dacol és kitart – legalábbis ez derül ki a francia Luc Jacquet a Pingvinek vándorlása című természetfilmjéből.
A film Amerikában (állítólag mindenféle médiakampány nélkül) hangos sikert és rekordbevételt hozott, ráadásul politikai porondon is felkavarta az állóvizeket.
A hagyományos családmodellt pártoló konzervatívok az alkotás mellett törtek lándzsát, az ellentábor viszont feljajongott, mert az ugye mégiscsak diszkriminatív, hogy csak egy hím pingvin és egy nőstény pingvin neveli a kispingvint – de aztán került egy állatkertben egy meleg pingvinpár, amely (aki?) kisdedet „vállalt”.
Igaz, ez a liberális Újvilágban történt, és lehet, hogy hasonlóra sokat kell még várni az elmaradott, sötét sarkvidéken.
A film egyébként, ahogyan a címből is kiderül,
a pingvinek vándorlását mutatja be – képileg gyönyörűen. E vándorlás lefilmezése vélhetőleg emberfeletti feladat lehetett: a film reklámszövegéből az derül ki, a császárpingvinek körülbelül száz évvel ezelőtt találkoztak először az emberrel (vagy fordítva), jelesül az első felfedezőkkel.
A rendkívüli, mínusz 50 fok alatti hideg miatt ember még nem volt tanúja vándorlásuknak; a francia természetfilmet egy operatőr és egy hangmérnök – Laurent Chalet és Jérôme Maison – 13 hónapig forgatta.
A rendező csupán egyetlen hónapot (az elsőt) töltött a jég hátán – az európai filmkritikusok közül néhányan fel is róják neki rendesen, hogy hazament a kandalló mellé szenderegni, majd egy év múlva a vágószobában mivé nyiszitelte a nagyszerű felvételeket. De ne haladjunk ennyire előre.
A National Geographicon szocializálódott néző talán nem is értékeli igazán az eléje táruló képsorok nagyszerűségét – az alkotóknak sikerül közvetlen közelről megmutatniuk az állatok viselkedését, nyomon követniük évi többszörös vándorlásukat a párzóhelytől az élelmet adó tengerig.
A császárpinvinek a sarki nyárutón
hosszú sorokban indulnak el arra a tengertől mintegy 20 nap (pingvin)járóföldre levő helyre, ahol vastag és örök a jégpáncél, és alkalmas a családalapításra. A párzás és tojáslerakás után az nőstények visszaindulnak a nagy vízhez élelemért, a tojásokat a hímekre bízzák. Feltöltődve az anyák visszatérnek az addigra már kikelt fiókákhoz, ekkor a hímek indulnak el élelemért.
Aztán ők is visszajönnek, néhány napig együtt vannak a fiókákkal, míg végül azok eléggé erősek, hogy magukra maradhassanak. Ekkor a szülők véglegesen elhagyják kicsinyüket (egy pár egy fiókát nevel), és hozzálátnak élelmet tartalékolni az újabb hasonló ciklushoz. A pingvinfiak pedig alámerülnek a tengerben: ők négy év múlva érnek meg arra, hogy csatlakozhassanak a vándorló, utódnemző pingvin-sorokhoz.
Nos, ez a film története, mely
a rendező utómunkálatai során
heroikus-patetikus hollywoodi drámává magasztosult. Luc Jacquet (Jordan Roberts segítségével) ugyanis olyan forgatókönyvet írt, amely szerint gondolkodnak és embermód éreznek a pingvinek.
A mama pingvint női hang, a papa pingvint férfi hang alakítja, ráadásul, amint kikel a ded, kisfiú-hang is bejön a képbe, és ez nagyon rossz. A mama pingvin például ehhez hasonlókat gondol: „Ó kicsim, ó kicsim, vajon megvagy-e még?” A papa-pingvin pedig ilyesmin mereng: „húsz nap...húsz nap egy örökkévalóság.”
Állítólag az angol nyelvű változat (narrátor: Morgan Freeman) kevésbé lett csöpögős – a román felirat is hasonló, csak annak nincs szerencséje, aki nem szereti cukormázat, az eredeti változatot nézi, és ért franciául.
Az alkotáshoz szívszaggató zene társul,
szappanopera-szerű vágástechnika (például az elváló pingvinpár maradó tagjának arca közeliben, vagy nagytotál a jégmező közepén ponttá semmisült, magára maradt pingvinről, ki a szöveg szerint haláltusáját vívja), illetve olyan, hirtelen bevillanó megoldások, mint amit mondjuk a Gyűrűk Urából ismerhetünk, midőn fenyegetően jön a rút, gonosz ellenség.
A rettenetes ragadozó egyébként egy szerencsétlen fóka (leopárdfóka, az igaz), aki (amely? – ezek után hogy helyes használnunk?) csupán a természet törvényeinek engedelmeskedik: mint tudjuk, húsevőként pingvinekkel is táplálkozik.
A film – és ezt talán már nem lehet fokozni – arra is rájátszik, hogy az Antarktiszon hideg van. A rendező olybá emberi tulajdonságokkal ruházza fel az állatokat, hogy a néző azon kapja magát: sajnálja a pingvineket, mert bizonyára fáznak nagyon (és éheznek is, persze). Nem is csodálkoznék, ha Hozzuk melegedni mérsékelt éghajlatra a császárpingvineket! jelszó alatt missziók indulnának a jégmezőkre.
Kétségtelen, a császárpingvinek az állatvilágban egészen különleges módon gondozzák-nevelik kicsinyeiket, s a monogám modell az emberéhez hasonló. És persze, az ember hajlamos önnön tulajdonságait kivetíteni a körülötte élő állatokra: kutyánkat családtagnak tekintjük, de képesek vagyunk belső torzsalkodásokra visszavezetni aranyhalaink civakodását is az akváriumban.
Ráadásul a természetfilmeseknek is meg kell élniük valamiből, s ehhez nem elég ma már a természet bemutatása. A nézőt, aki többnyire csak képernyővédőn kerül közelebbi kapcsolatba a természettel, meg kell fogni valahogyan – a humanizáló tendencia például az Animal Planeten is nyomon követhető.
Egészen elkeserítőnek találjuk például, ha az Állatrendőrség soros epizódjában a rosszul tartott, kiszáradt bőrű, ámde jóravaló, pajkos piton nem talál melegszívű gazdára, és egy állatkertben végzi.
Azt hiszem, fölösleges azon eltöprengenünk,
hogy a hitelesség, a dokumentálás vagy a szórakoztatás, az érzelmi húrok megpendítése egy vadvilágot bemutató természetfilm igazi feladata. Valószínűleg elindul egy olyan természetfilmes (természetfilmes?) hullám, amely az utóbbi tendenciát követi majd, és amely a hiteles megjelenítést célzó alkotásokkal egyetemben lesz jelen. Azt meg aztán a néző dönti el, hogy mit kíván látni.
Titkon azért bevallom, kissé már aggasztani fog az áldozat-ejtéskor lelkiismeret-furdalással küszködő krokodil, vagy a frigid vadvirág, kit elkerül a porzó szomorú története.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
