A jómunkásemberek biztosra mentek
Botházi Mária 2006. május 19. 10:21, utolsó frissítés: 2006. május 18. 20:12A Da Vinci-kód című film olyan, mint a Da Vinci-kód című könyv. #b#A szórakoztatás#/b# a lényeg itt, a legjobb hát, ha hátradőlünk.
Nem tudom, mit vártak a Cannes-i fanyalgók A Da Vinci-kódtól: valószínűleg túl sokat. Talán ezzel a túlzott várakozással nem sikerült megküzdenie a filmnek, illetve az elvárásoknak mindenáron megfelelni akaró készítőknek.
A Da Vinci-kód című film ugyanis javarészt olyan, mint A Da Vinci-kód című könyv: habkönnyűen izgalmas, kikapcsoló, egy történet, amely lebilincsel, amíg részesei vagyunk, de a hatása nem tart soká.
De talán nem is kell soká tartania, vagy nem is akar soká tartani: hiszen
egy megfilmesített bestsellerről van szó,
és ezt a funkcióját tökéletesen ellátja. Bevallom, nagyon szívesen olvastam a regényt. Közben mindvégig a történet érdekelt, nem merengtem azon, milyen a mondatszerkesztés, a stílus és szóhasználat, egyáltalán nem érdekelt, milyen hibákat követett el a szerző, mert a történet szempontjából számomra teljesen lényegtelen volt, hogy bíborszínű-e az ametiszt vagy lila.
A lexikonból idézett leírásokat, például, hogy mi a Louvre, egyszerű haladjunk! felkiáltással kiugrottam. De majdnem egyszuszra elolvastam a művet, és ma is azt mondom, Dan Brown jól kitalálta és ügyesen megcsinálta a sztorit.
Namostmár, Ron Howard filmje nem más, mint A Da Vinci-kód című, a maga kategóriájában jól összehozott ponyvaregény filmes adaptációja, nem több, de nem is kevesebb annál, egy fordulatos krimi annak eszköztárával.
Hosszúra sikeredett, való igaz,
sajnos mindent el akartak mondani a szerzők, ami a regényben olvasható, emiatt túlzsúfolt (ne aggódjon a potenciális néző: érthető azért), néha olyan mint a Révai nagylexikon néhány szócikkének filmes változata, de ezek a részek – bár sűrűn előfordulnak – nem tartanak soká.
Jelen sorok szerzője például nem unatkozott és nem is aludt a két és fél óra alatt, holott a kolozsvári sajtóvetítés reggel nyolckor kezdődött (volna), a film órákat késett, végül előtte még a Vágott verzió (Final Cut) című kevéssé lebilincselő alkotást is meg kellett nézniük az összesereglett újságíróknak (bár az ige itt talán túlzás: mind a hat megveszekedett újságírónak, aki fel tudott kelni a pitymalló órában).
Az a gond, hogy ez a sztori egy olyan sztori, ahol folyton magyarázni kell, hogy továbbhaladhasson a történet, s úgy néz ki, akárcsak Dan Brown, Ron Howard sem törte magát, hogy ne legyen didaktikus. A pozitívum a dologban, hogy a magyarázó, dokumentumfilmes részek világosak és érthetők, ami ugye, sohasem árt.
Lehet, hogy művészibb vagy akár belesimulóbb, rejtettebb magyarázatok a megértés kárára mentek volna (így amolyan National Geographicos a dolog, ezt szokta meg a mai néző, s talán szereti is), persze, mondhatják a kritikusok,
minden az elkészítés módjától függ.
Azt hiszem, e regény adaptációjánál az eredeti történeten sem igazán lehet változtatni (már ha a filmes alkotók ugyanazt szeretnék elmondani, amit a könyv) anélkül, hogy ne csússzon el más irányba (akkor viszont mily elégedetlen lett volna az a sokmillió olvasó), hiszen – ezt talán azok tudják leginkább, akik történeteket gyártanak – egyetlen alkotói félrenézés, és máris önálló életre kel a mese.
A Da Vinci-kód sztorija pedig jól működik a vásznon, van fordulat, van feszültség, kevéske gyöngéd szerelem, expresszív képek, technikás megjelenítések, s a bejáratott forgatókönyv szerint megszerkesztett cselekmény-szálak nagyszerűen kapcsolódnak.
A nézőnek (a gondolkodóbb fajtának, legalábbis) egy percig sem lehet olyan érzése, hogy igaz, amit lát, legalábbis semmiképp sem lehet benne erősebb ez az érzés, mint mondjuk a Harry Potter megtekintése után. Ha a szülők széles tömegei nem iratták át gyermekeiket varázslótanodákba az említett mozi után, valószínűleg A Da Vinci-kód láttán
sem fognak a nézők milliószám hitehagyottakká válni,
maximum utazásaik során majd eljátszadoznak a rózsa-vonal keresésével, alaposabban megszemlélnek néhány templomot, és több időt töltenek el majd szimbólumokat keresve és fejtegetve bennük.
Persze, a téma nagyon jó (mit jó, a legnagyobb sztori ez!) ahhoz, hogy örök időkig beszélni lehessen róla, taglalni a valós és valótlan elemeket, de az csak maga a téma, és nem ez a film. Ez a film egy alaposan megcsinált thriller, biztosra mentek a jómunkásemberek, semmi flanc, semmi fölösleges mélység, semmi kitérő a biztosra taposott útról, mindjárt látjuk, hogy a szórakoztatás a lényeg itt, a legjobb hát, ha hátradőlünk, és szórakozunk.
A szimbólumkutató Robert Langdont alakító
Tom Hanks és a Sophie Neveut játszó Audrey Tatou párosa is a fennebb említetteknek hódol: jó, hogy ott vannak a vásznon (Tom Hanks hosszú haja tényleg meglehetőst idétlen – lehet, hogy abból a feltevésből táplálkozik, hogy a jó tudósprofesszorok mindig hosszú hajat viselnek), de nem különösen feltűnőek.
Úgy értem, leginkább a bevétel szempontjából jó, egyébként meg egy kicsit nehéz megszokni Tatou-t ebben a szerepben, lévén, hogy Sophie a könyv szerint hosszú, vörös hajú, zöldszemű, tökös csaj, a barna hajú, őztekintetű Tatou meg inkább gyámoltalan hatást kelt a vásznon. Ott van Jean Réno is a felügyelő Bezu Fache szerepében, őt is szeretjük nagyon, már a puszta jelenléte is elegendő, hogy feldobódjunk: vélhetőleg ezt gondolhatták az alkotók is. Mert
a film amúgy nem ad lehetőséget a színészi játék
különösebb kibontakozására, körülbelül annyit csak, mint az akciómozik általában.
Egy kiemelkedő figurája mégis van a filmnek, az albínó Silas-t játszó Paul Bettany nagyszerűen hozza az agymosott barát alakját, a legexpresszívebb, legmegkapóbb képek őhozzá kötődnek a Vitruvius-tanulmány-pózba merevedett Jacques Sauniere-t (Jean-Pierre Marielle) mutatók mellett.
A Da Vinci-kódot, azt hiszem, az tudja élvezettel végignézni, aki szem előtt tartja, hogy milyen műfajú alkotásra is ült be a moziba. Ha valaki nagy mélységekre, művészi megjelenítésekre, világrengető újdonságokra, semmihez sem hasonlítható sajátosságokra, a történelem pillanatok alatti felülírására számít, csalódni fog.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
