Újabban már be sem férünk a vetítésekre
szerk. 2006. június 08. 17:12, utolsó frissítés: 16:52Zene Isztambultól Reykjavikig, történetek Mexikótól Romániáig, #b#gulyásparti#/b#tól Parti Nagyig: a filmfesztivál utóbbi két napja.
Miután Pálfi György Taxidermiájára szinte lehetetlen volt bejutni – a sajtóakkreditáció sem segített, ehhez külön meghívó kellett – a Transindex-csapat más, szintén hoppon maradt sajtósokkal együtt Cătălin Mitulescu Cum mi-am petrecut sfârşitul lumii (Hogyan töltöttem a világvégét, 2006) bemutatóját vette célba.
A hétköznap, délután hatkor, a legnagyobb kolozsvári moziban (Republica) rendezett vetítésre könyökölve kellett bejutni (itt meg kell említeni, hogy jövőre irtani kellene a sok popcorn-zabáló mozibuzit, mert már idén is alig lehet beférni a helyszínekre). Miután a földön/lépcsőn/csilláron minden hely elkelt, a mozi személyzete be is zárta a kapukat, így az (újból) kinn ragadtak már csak a magyar nap alkalmából összehozott gulyás-partiban bízhattak.
A Bánffy-palota udvarán magyar-román bennszülöttek nemigen ténferegtek, viszont annál népszerűbb volt a gulyás a külföldiek közt. Udo Kier, az Aislados stábja és Rik Vermeulen, a TIFF ügyvezető igazgatója is benéztek, és ha már ott voltak, végighallgatták a győri Pozvakovski trió koncertjét, amelyet a stáb hat vetítőgéppel támogatott meg.
Később a Re:PubliK lap partiján Bodea asszonyság, a RADEF igazgatója, Mihai Chirilov TIFF-igazgató és Re:PubliK főszerkesztő, valamint Radu Mihăileanu rendező voltak a fénypontok.
A Mitulescu-filmre visszatérve: végre kiderült, mire is gondolnak azok, akik a filmet a Good bye Leninhez hasonlítják. Ugyanúgy mint Wolfgang Becker nagysikerű mozija, Mitulescu is a „hogyan élte meg egy átlag-család a rendszerváltást” témát filmesítette meg.
A nagy gonddal válogatott, korhű kellékek és díszletek nosztalgiázásra késztetnek; a cselekmény nem annyira pörgős, hogy igazán lebilincselje a nézőt, így nyugodtan lehet ízlelgetni azokat a kis tárgyakat, amiket a ’80-as évek óta nem láttunk. A sztori: Eva (Dorotheea Petre) barátja heccből lerúg egy Ceauşescu-mellszobrot a suliban – a fiút szekus papája gyorsan tisztára mossa, de mivel Eva nem akar hazudni, a javítóintézetbe kerül, ahol egészen jól érzi magát.
Dorotheea Petre ezért az alakításáért a legjobb női szereplőnek járó díjat kapta meg idén Cannes-ban, az Un Certain Regard kategóriában (ugyanitt tavaly Cristi Puiu filmje, a Lăzărescu úr halála vitte el a fődíjat).
Szintén nosztalgiázásra késztet Nicolaus Greyhalter dokfilmje, a Mindennapi kenyerünk (Our Daily Bread, német-osztrák, 2005): a teljesen automatizált, steril európai farmok hátborzongató precizitását elnézve talán mégsem olyan rossz dolog disznót nevelni a ház mögött a kertben, „házi” moslékkal táplálni, majd saját kezűleg leszúrni.
Próbáltuk felfedezni, vajon mitől emberségesebb több tízezer, azonos méretű és színű tyúkot összezárni egy hatalmas csarnokban, majd egyszerre levágni és futószalagon feldolgozni – szintúgy valami halovány kis boldogságfélét, vagy nyugalmat, vagy legalább valami kis pozitív izét, például vidámságot kerestünk a vágóhídra terelt marha tekintetében. Semmi.
Az sem szívderítőbb, amikor Greyhalter állatok helyett paprikák, káposzták meg krumplik közé állította a kamerát: ekkor látszik igazán, mekkora a különbség a verőfényes napsütésben, betépett-formán vigyorgó farmerekkel filmezett zöldségreklámok és a valóság közt: végeláthatatlan üvegházak, automaták és automatákhoz hasonló, fásult munkások. Igaz, valószínűleg azért faekével szántani sem maga a Paradicsom, de arról legalább nem készítettek túl sok dokfilmet.
Drawing Restraint 9 (amerikai, 2005, rendező: Matthew Barney) Barneyt a popkultúrában csak úgy ismerik, mint Björk férje, de művészkörökben az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású alkotójaként tartják számon. Annak ellenére, hogy a Cremaster 3 című opuszának TIFF-es vetítéséről két éve a nézők fele kiment vetítés közben, most mégis akkora volt az érdeklődés, hogy sokat kintrekedtek a közel két és fél órás filmről.
Nem lehet azonban azt mondani, hogy akik bejutottak, jól jártak. Az idei fesztivál eddigi legsúlyosabb művét kapták, amely teljesen más, mint amit konvencionálisan filmnek nevezünk. Barney képzőművész, és rendezőként is az marad. Képei fotók, festmények, szobrok, a filmtekercs mozgása csak az alkotás folyamatának rögzítését szolgálja. Épp ezért a minimális alaptörténetnek (két idegen, Barney és Björk, meghívást kap egy japán bálnavadász-hajóra) sincs különösebb jelentésértéke, illetve a nagy mű (a bálnává változás) felvezetése.
Ha csak a történetre próbálunk figyelni, csak annyit értünk meg, hogy a rendező játszik az idegeinkkel, és ebben a film zenéjét jegyző felesége is nagy segítségére van. A DR9 soundtrackje önmagában még a Björk-rajongók számára is emészthetetlen, a filmben viszont nagyon a helyén van. A japán nők drumandbassbe átmenő táncca, vagy a gyöngyhalászok zenévé összeálló lihegése ismét az énekes-dalszerző zsenialitását dicséri.
Barney aprólékos, minden kis részlet kimunkált: az ajándék csomagolása, az ebéd tálalása, a real-time teaszertarás, a főszereplők beöltöztetése, és a "csúcspont": a horrorisztikusból költőivé átminősülő átváltozás.
Elemi részecskék (Elementarteilchen, német, 2006, rendező: Oskar Roehler) Újabb példa arra, hogy egy fifikás, töredezett szerkezetű botrányregényt rohadtul nehéz adaptálni. Roehlernek nem igazán sikerült, de egy korrekt közönségbarát filmre azért futotta a próbálkozásból. A Lé meg a Lolával sztárrá vált Franka Potente – Moritz Bleibtreu páros ismét kiváló, de ez kevés egy igazán korrekt filmhez. Aki szakmailag érdeklődik az adaptáció problémái iránt, érdemes megnéznie.
Feloldás-történetek (Historias del Desencanto, mexikói, 2005, rendező: Alejandro Valle) Minden, ami hatásvadász, benne van a filmben: számítógépes animációk, sztriptíztáncosok, transzvesztiták, csillogás, partik, drogok, szex, musical és techno. Ami sok, az sok, Valle hatásvadászata gyakran az élvezhetőség kárára megy. Az erős pillanatok mellett (mint amilyen például a Lé meg a Lola-idézet) rengeteg az öncélúskodás, ami miatt néha szétesik a mozi.
Keresztül a hídon: az isztambuli hangzás (Crossing the Bridge: The Sound of Istanbul, német-török, 2005, rendező: Fatih Akin) A Fejjel a falnak és a Júliusban németországi török rendezője feltérképezi az utóbbi 30 év isztambuli zenéjét. Mikor néztük, azért sajnáltuk a szokásos mozisötétséget, mert így nem tudtuk jegyzetelni, mi minden zenei csemegét kéne letölteni. Az isztambuli rapperlányok hihetetlen különlegesek, akárcsak a saz, az eredetileg iszlám egyházi zenében használatos, hosszú nyakú lant hangzása.
Taxidermia (magyar, 2005, rendező: Pálfi György) Három kisfilm, egy nagyapa, egy apa és feltételezett fia története egybedolgozva a testiségről, vágyakról és egyedüllétről, Parti Nagy Lajos novelláiból kiindulva. Az álló farkat, a disznóvágást, 40 kiló kaviár versenyszerű felzabálását, a profi hányási- és bonctechnikákat, szóval a húsbavágó dolgokat Pálfi vidám iróniával és szemlélődő távolságtartással tálalja. Tragikomédia, mindenkinek ajánlott, aki Cronenberget, Greenawayt és Marco Ferrerit szereti, de szimbolikák helyett inkább a realizmusra szavaz.
Út a menyországba (A Little Trip to Heaven, amerikai-izlandi, 2005, rendező: Baltasar Kormákur) Forest Whitaker egy dörzsölt biztosítási szakember, aki egy minnesotai kisvároban nyomoz egy autóbaleset ügyében. A tét egymillió dollár, és talán ennél több is. A nyolcvanas években játszódó film noir visszafogott tempójával, egyszerűségével hat, sajnos az utolsó jelenet giccsbe hajlik, s ezzel sokat roint az összhatáson.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
