Igen elszúrt történet

Az amerikai filmekkel (bár történetesen az Iris brit-amerikai koprodukció) szemben a nézőnek egyetlen elvárása lehet minden esetben: hogy legyen jól megcsinálva. A forgatókönyv olyan, amilyen, a szereplők jól-rosszul eljátsszák, amit kiosztottak nekik, de legalább a látvány és a technikai megoldás legyen tökéletes. Nagyon sok filmet csupán ez tesz nézhetővé.

Annak, hogy a vásznon bármilyen történet életre keljen, alapfeltétele, hogy elfeledkezzünk róla, a film minden pillanatában emberek százai voltak még jelen, akiknek -- szerencsés esetben -- semmi nyoma sem látszik a szalagon. Az a minimum, hogy nem lóg be sem az rendező baseball-sapkájának ellenzője, sem különféle egyéb kellékek.



Nehéz olyan filmről bármit is írni, amelyben -- bár nem számoltam -- körülbelül nyolc jelenetnél látható többé-kevésbé (sokszor majdnem teljes valójában) a mikrofon. A főhősnő szeretetről és szabadságról beszél, miközben egy nagy fekete tárgy lóg a képbe. A néző először nevet, de úgy az ötödik alkalom után már mélységesen felháborodik. Aztán végül azon veszi észre magát, hogy nem a cselekményt követi, hanem csupán azt figyeli, mikor tűnik fel ismét a lassan főszereplővé előlépett hangrögzítő.