2026. március 26. csütörtök
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Tényleg a sokkolt néző a jó néző?

Gagyi Benedek 2009. október 12. 14:25, utolsó frissítés: 14:25

Erőszakosságával,a rengeteg állatként viselkedő ember képével, de sajnos azzal is sokkol a Gamer (Játék a végsőkig), hogy mennyire el lehet rontani egy jó ötletet.



Habár annak idején a 300-ban nem hatott meg, Gerald Butler a maga maci sílusával és ír akcentusával mára meggyőzött arról, hogy érdemes beülni az ő nevével fémjelzett filmekre. Köszönheti ezt főleg a Rock’n’Rolla-ban nyújtott teljestményének, meg annak, hogy két könnyedebb romantikus filmet is szinte egyedül elvitt a hátán (gondolok itt a P.S. I Love You-ra meg az idei nyári The Ugly Truth-ra). Örültem, hogy újra akciófilmben láthatom, kiváncsi voltam, mennyire tud elszakadni a 300-as Leonidas szereptől, és nem mellékesen a témát is nagyon érdekesnek találtam.


A történet a közeli jövőben játszódik, amely hasonlít napjainkhoz, de a számítógépes játékok hirtelen fejlődése egészen átrendezte a társadalmat. Kifejlesztettek egy technológiát, mellyel az emberi


agysejteket helyettesíteni lehet nanorobotokkal.



Habár a kutatás célja eredetileg az élettartam növelése volt, rájöttek, hogy ezt a technológiát használva az embereket a szó szoros értelmében irányítani lehet, akárcsak egy virtuális karaktert.

Az erre az eljárásra épülő első játék a beszédes nevű Society (társadalom) volt. Ebben a játékban gyakorlatilag pont ugyanazt megtehetjük, amit a mindennapokban, csak a más testével. Emberek pénzért vállalják, hogy mások mindenre kész bábujaivá válnak, a másik oldalon pedig fogyasztók nagy pénzeket adnak azért, hogy egy másik életre szert tegyenek.

Ennek a játéknak a továbbfejlesztett változata még nagyobb hírnévre (és még több pénzre) tett szert. A továbbfejlődés logikusnak tűnik: az élőszereplős játékok világába bevitték a legkedveltebb játékműfajt, a first person shootert, vagyis a belsőnézetes lövöldözős játékot. A bábok ez esetben halálra ítélt rabok, akik önszántukból jelentkeznek, hiszen a teljességgel igazi csatában nagy eséllyel meghal a katona, de ha esetleg mégis túlélne harminc ütközetet, akkor kiszabadul a börtönből, teljesen szabad lesz (ami azért elég furcsa logika: egy ember, akit gyilkosságért lecsuktak, ha legyilkol még körülbelül száz embert, és profi gyilkologéppé válik, akkor visszakerülhet a társadalomba).

Ezeket a gladiátori küzdelmeket mindenki figyelemmel követheti, és habár napjainkban a szappanoperák népszerűbbek a „mindenkit halomra lőnek” típusú filmeknél, a jövőben, úgy tűnik, hogy mindenki Slayers (így hívják a játékot) rajongó. Az emberek megállnak az utcán, és


figyelik a hatalmas épületekre kivetített meccseket.

Csak azt nem értem, hogy ha mindenki ingyen nézheti a meccseket az utcán, hol van az üzlet a dologban?

Mikor mi bekapcsolódunk a történetbe, Gerald Butler karakterének, Tillmannek (játékbeli nevén Cable-nek) már csak három csatája van hátra a szabadulásig. A film első tíz percében megismerjük az összes szereplőt (egy kivétellel, akinek csak a hangját hallhatjuk a film elején). Ezt nem csak úgy értem, hogy meglátjuk, hogy kik is a szereplők, hanem szó szerint mindegyikük jelleme „teljességgel” kitárulkozik, ugyanúgy viselkedik mindenki a film elején, mint a végén. Egy akciófilmben ezt még akár el is lehetne viselni, ha legalább lenne egy pár erős egyéniség, pár olyan karakter, amelyik uralja a teret, ha jelen van.


Ehelyett kapunk egy morcos Cable-t, aki, ha valahogy megszólal, kizárólag közhelyek jönnek ki a száján („csak a családom tartja bennem a lelket” és társai), egy mindig vigyorgó főgonoszt (a Dexterből ismert Michael C. Hall), aki annak ellenére, hogy a játékvilág istene (és számára ez még csak a kezdet), annyira gyerekesen viselkedik, mint egy tizenkét éves (vagyis egyszerre egy világ legtetején és legalján áll). Van itt még mindenre elszánt anya (Amber Valletta), az emberiség jogaiért küzdő hacker (Mátrix? á, dehogy) és hústorony fekete gyilkológép (Terry Crews), aki elméletileg egy csúnya nézéssel el kéne intézze Cable-t, ennek ellenére három összecsapás alatt összesen nem bír ki öt percet. Egy szó mint száz, az egész jó színészlista ellenére nem szabad nagy alakításokra számítani, és nem a színészek, hanem


a forgatókönyv hibái miatt.

Tehát kaptunk egy jövőben játszódó, kliséktől hemzsegő akciófilmet. Szerencsére egy valami még maradt, ami miatt kibírjuk a rengeteg felesleges vérengzést, éspedig az anti-utópia, melyet a Mark Neveldine-Brian Taylor rendezőpáros elénk rak.

Első ránézésre nagyon távolinak tűnhet ez a jövő, pedig aki hallott a Second Life (wiki) nevű játékról, annak kísértetiesen ismerős lehet a Society. Valahogy azzal, hogy felismerhetjük a Society-ban a Second Life egy kizárólag technológialiag továbbfejlesztett változatát, sokkal valóságközelibbé válik a film, ezáltal sokkal ijesztőbb is lesz.

Nem azt mondom, hogy holnaptól agykontroll lesz lehetséges, de az biztos, hogy a filmben látott hihetetlenül túlsúlyos, saját személyes élettel nem rendelkező Society-játékos nem egy film és egy őrült fantázia szüleménye, hiszen sajnos rengeteg olyan ember van, aki a való világbeli életét “beváltja” egy virtuális világbelire. És igen, itt már el is érkeztünk a gépek uralta világ apokaliptikus képéhez.

A film nem hozza el a nézőt idáig, de ha már előzőleg érte valamilyen hatás ebben a témakörben (filmek, cikkek, novellák, regények stb.), akkor bizony kerül elmélkednivaló. Nem egy antiutópia lényege, hogy létrejön egy teljes vagy szinte teljes külső kontroll az emberi akarat fölött.


Ezek közül is a rosszabbik eset,

mikor ez a kontroll nem kívülről, erőszakkal valósul meg, hanem belülről, szinte észrevétlenül.


Ilyen szempontból ironikus főgonoszunk terve, hiszen ő csak azokat lesz képes irányítani, akik előzőleg vállalkoztak mások irányítására. Vagyis a hatalom iránti vágy a saját magunk fölötti hatalom elvesztésével jár. És ez újra ismerős lehet, ha megnézzük, hogy egyes emberek mit fel nem áldoznak azért, hogy a Second Life, a World of Warcraft vagy egyéb játékokban egy-egy karaktert irányíthassanak. Ha ilyen szempontból nézzük a dolgot, nem lesz szükség nagy csatákra emberek és gépek között (mint mondjuk a Terminátorban), hanem ennél sokkal sunyibb, fokozatosabb a dolog. Számomra ez sokkal félelmetesebb, talán mert


közelebb áll a valósághoz.

Az már más kérdés, hogy a filmnek esze ágában sincs finom utalásokkal dolgozni. Sokkal inkább arra törekszik, hogy minden egyes másodpercben valamivel sokkolja a nézőt. Rengeteg a felesleges erőszak, a züllött, erkölcstelen és értelmetlen élet bemutatása.

Elhiszem, hogy a két játék az ember legállatiasabb oldalát hivatott bemutatni (a Society az érzelemmentes testiség, míg a Slayers az erőszak), de ezt a néző elég gyorsan felfogja, és már kifejezetten idegesítő, ha huszadjára dörgölik az orrunk alá, hogy milyen rossz is a helyzet. Sokkal jobb lett volna ehelyett a szereplők jellemének árnyaltabb kidolgozása, hiszen valamivel reálisabb karakterek jobban segítették volna a beleélést, sokkal erőteljesebb lett volna a hatás. Ráadásul úgy éreztem, hogy ez a sok durva jelenet leginkább a filmben megjelenő átlagembereknek tetszene, akikkel pedig nem szívesen azonosulna senki.


Sokkol a Gamer.

Sokkol erőszakosságával, sokkol a rengeteg állatként viselkedő ember képével, de sokkol sajnos azzal is, hogy mennyire el lehet rontani egy jó ötletet. De egy ötletért miért is kell végigszenvedni a játékidőt?


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS