2026. március 26. csütörtök
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Ismered a tipikus ufós filmeket? Na, a District 9 nem olyan!

Gagyi Benedek 2009. október 27. 15:17, utolsó frissítés: 19:39

Neil Blomkamp rendező első nagyjátékfilmje sokat ígért, és igen kellemes meglepetésemre még többet adott.



Idén két rendezőre is nagyot mosolygott a szerencse hollywoodi csillaga: egy rövidfilmjük alapján készíthettek egy egész estés mozifilmet, ráadásul ezek sikerét valamennyire garantálta számukra egy-egy neves producer. Shane Acker rövid animációjából Tim Burton segítségével megszületett a 9, míg Neil Blomkamp Alive in Johannesburg-ját Peter Jacksonnak hála kibővíthette, így született meg a District 9.

Mikor az első előzetesek felbukkantak, a fentiekből csak annyit lehetett tudni, hogy egy új földönkívülis filmről van szó, mely valószínűleg valami újat kezd az „ufók jönnek a Földre” témával. Pár hét múlva kiderült, hogy „mindössze” 30 millió dollárból készítették el, ami hollywoodi viszonylatban nagyon alacsony költségvetésnek számít. Egy szó mint száz, minden arra utalt, hogy a nyár nem túl erős filmfelhozatalát (tisztelet a brigantiknak, izé, kivételnek)


egy eredeti alkotás fogja zárni.


Az alaphelyzethez hasonlót láttunk már, de mindenképp üdítően különbözik attól, amihez az álomgyári filmek szoktattak. 28 évvel ezelőtt megjelent egy hatalmas idegen űrhajó, de nem Washington vagy Tokyo, hanem a dél-afrikai Johannesburg fölött. Ezzel máris elárulták, hogy mennyire műveletlenek, fogalmuk sincs arról, hogy ilyenkor hogy szokás viselkedni.

Ami azt illeti, nem is nagyon viselkednek sehogy: míg a földi média (érthetően) teljesen bezsong a témára, addig az idegen űrhajó csak áll és meg sem moccan, semmilyen életjel nem szűrődik ki bentről. Persze az emberek megunják a várakozást, és lyukat vágnak a hajó belsejébe, így felfedezik a legénységét, akiket, úgy tűnik, valamilyen járvány gyötör.



Hatalmas humanitárius (kicsit nonszensz ebben a kontextusban) akciók veszik kezdetüket, és bár az embereknek


fogalmuk sincs, hogy mi bajuk

az idegeneknek, azért lehozzák őket a hajójuk alá, elkülönítenek számukra egy területet, és minden lehetséges módon segíteni próbálnak nekik. Az idegenek, akiket egy idő után Prawnoknak becéznek, a lehető legfurcsábban reagálnak: „mint a méhek, ha királynő nélkül maradnak”, ők is teljesen céltalannak látszanak, és úgy tűnik, semmi sem érdekli őket, épp csak vegetálnak.

Természetesen vannak próbálkozások annak kiderítésére, hogy épp csak erre jártak-e, vagy tudatosan jöttek ide, a hajójuk hibásodott-e meg, vagy a járvány okozta a kényszermegállót, és még lehetne folytatni a sort, de mindenre csak annyit reagálnak, hogy


ők csak haza szeretnének menni.

Így telik el jó pár év. Szép lassan lelohad az érdeklődés az idegenek iránt, egyre inkább az az általános nézet, hogy a Földön vagy legalábbis Johannesburgban semmi keresnivalójuk a Prawnoknak. Ráadásul az idegeneknek nincsenek PR-szakembereik, így aztán még ők is rontják saját helyzetüket esetenkénti fosztogatással s azzal, hogy folyamatosan összetűznek a város lakóival.

A történet végigköveti Wikus Van De Merwe, az MNU (az idegenekkel foglalkozó szervezet) egyik idealista, de azért előítéletektől nem mentes aktakukacát, akit megbíznak, hogy vezényelje le a Prawnok áttelepítését kétszáz kilométerrel odábbra, ahol, legalábbis az MNU szerint, már senkit nem fognak zavarni.

A dolog nem megy éppen olyan simán, de azért nagyjából sikerül rendet tartani, egészen addig, amíg Wikus rá nem bukkan egy titkos szobára a Prawn nyomornegyedben, ahol túlságosan is közel kerül a Prawnok titkához. Kiderül ugyanis, hogy habár a legtöbb idegen nem tűnik túl okosnak, akad köztük egy, aki ezt a jó pár évet hasznosan,


egy laboratórium megépítésével töltötte.

Wikusnak valami olyasmi kerül a kezébe, ami nagyon nem lett volna szabad, és úgy tűnik, hogy ez kimozdítja az ember-Prawn viszonyt a holtpontról.



Ami ezután következik, biztosan a székhez szegezi a legtöbb nézőt, és ha nem is hoz túl nagy meglepetéseket, olyan jól van adagolva, hogy nem fogunk unatkozni. Lesz itt sok robbanás, röpdöső végtagok, szupererős Prawn fegyverek – de engem leginkább a hatalmas belső feszültség ragadott meg. Metamorfózis megy végbe a filmben, több szinten is.

Ahogy Wikus egyre közelebb kerül az idegenekhez, úgy a néző is egyre közelebb kerül a problémához, melyről valójában szól a film. Egyáltalán nem véletlen, hogy a nyomornegyedet, ahol az idegenek laknak, a stáb már készen kapta, egyetlenegy kunyhót kellett megépíteniük, hiszen nem sokkal a forgatás előtt történt egy a filmben láthatóhoz hasonló áttelepítés, azzal a különbséggel, hogy ennek tárgyai nem számítógéppel animált ufók, hanem


hús-vér emberek voltak.

Lehet, hogy lerágott csont, lehet, hogy nem tökéletes és nem pártatlan a nézőpont, de az biztos, hogy a film annyira erős és aktuális üzenetet hordoz a rasszizmusról, hogy utána napokig ettől fog zsongani a fejünk.

A filmben sok tudományos-fantasztikus elemet feláldoznak az üzenet érdekében. Például a két nép minden segédeszköz nélkül teljesen simán kommunikál vokálisan. Mint sci-fi rajongó szinte felhördültem ezen (legalább lett volna valami gép, ami végzi a fordítást, vagy esetleg egy kevert nyelv is jobb lett volna ennél, hogy az idegenek kattognak valamit, amit a néző feliratból ért, a szereplők meg angolul válaszolnak rá), de aztán világossá vált, hogy ez csak azt hivatott megmutatni, hogy esetenként a népek közötti kommunikáció mennyire felszínes, mennyire elbeszélnek egymás mellett a felek, pedig meglenne a lehetőség egy normális, mély kommunikációra.

Ahogy Wikus próbálja aláíratni az idegenekkel a nyomtatványt, melyben beleegyeznek a kitelepítésükbe, arra ismerhetünk rá, ahogy sokszor kínos aktuális társadalmi problémákat próbálnak faji kérdésként beállítani, és a legegyszerűbb módszerrel kezelni: eltolni, kizárni, ne legyen(ek) itt, ne lássuk, ne zavarjon...

Nagyon érdekes a filmbeli narráció módja. Az elején a rövidfilmből ismert dokumentarista, esetenként híradókra emlékeztető gyors vágásokkal, sok megszólaltatott ember képével (az utca emberétől tudósokig) operál, viszont ahogy a történet halad előre, ahogy Wikus is halad a maga útján, úgy a filmes történetmondás is szép


lassan leveti a hideg, objektív stílust,

és fokozatosan elfogynak a híradókra emlékeztető elemek, a történetmondás teljes egészében a játékfilmek módszereivel valósul meg, a néző azzal párhuzamosan kapja meg a beleélés lehetőségét, ahogy Wikus kerül közelebb a másik világhoz. Habár a film vége Wikus történetét lezárja, maga a konfliktus a Prawnok és az emberek között közel sem oldódik meg, sőt, halad tovább a romlás útján.



Az a különleges a District 9-ban, hogy a film elején, akárcsak Wikusnak, nekünk is megvan a jó meleg gondolati „kuckónk”, ahonnan szemléljük a dolgokat, aztán egyre inkább kezdünk ráébredni, hogy mi is a helyzet.

Nem jóságos tanító a film, mely szépen elmagyarázza, mit teszünk rosszul, megdorgál, majd ráirányít a jó útra, sokkal inkább az agresszív edzőre hasonlít, aki csak ad egy pofont, és a többit ránk bízza. Az életben mérsékelt sikernek örvendő viselkedésforma – úgy tűnik – a film esetében sokkal jobban működik.

Nem érzékeltem, hogy egy low-budget alkotást nézek, azok a dolgok, melyek zavartak, nem a pénzhiányból erednek. Nagyon szimpatikus, hogy a főszereplőt egy első nagyfilmes (eddigi egyetlen kamera előtti szereplése a rövidfilmben volt) színész alakítja. Wikus nagyon sok érzelmi állapoton átmegy, sokszor nagyon gyorsan változik a helyzete, és ezeket mind gyönyörűen érzékelteti a játéka.

Zavaró az idegenek túlzott emberségessége. A fenti értelmezésben persze normális, hogy sok mindenben emberiek kell legyenek, mégis bosszantó, hogy mennyire erőltetik az apa-fiú viszonyt a főszereplő idegen esetében. Az sincs egészen rendben, hogy ő végig szörnyen tisztességes, nem próbálja meg átvágni Wikust, az elejétől fogva nyílt lapokkal játszik. Valahogy a két faj közötti viszonyra ez nem jellemző,


ettől válik oda nem valóvá

ez az elszigetelt eset. És ha már a Prawnok emberiességéről van szó: bizony nem túl eredeti a földönkívüli-design. Szóval a rák keverve szöcske nekem annyira nem jött be, de azt mindenképp elismerem, hogy ha a dizájnba bele is lehet kötni, az animációba semmiképp sem. Itt látszik szerintem leginkább Peter Jackson keze, aki az elmúlt években a filmek mellett sokat foglalkozott számítógépes játékokkal is, így mikor olcsón kellett sok animációt készíteni, tudta, hova kell fordulni. Nekem például a harci robot mozgása nagyon is Halo-snak tűnt, de lehet, hogy csak belemagyarázom. Mindenesetre a látványra egy pillanatig sem lehet panasz, megállja a helyét a mai mezőnyben.

Az biztos, hogy a nyár kellemes meglepetése volt a District 9. Talán azok nem lesznek megelégedve vele, akik egy hagyományos(abb) sci-fi-re számítottak, mert pár dolog nagyon fogja szúrni a szemüket. Ha viszont sikerül ezeken túltennünk magunkat, s valamivel nyitottabban néznünk a filmet, nagyon lebilincselő közel két órában lesz részünk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS