Még mielőtt mindenki lelép

Mindez attól lesz érdekes, hogy sem ők, sem mi nem tudjuk pontosan, hogy mi miért történik, hiába tologatjuk Tarantinoként az idősíkokat, nem leszünk okosabbak. A történet többször megszakad, ám ezek a szakadások nem a nagy igazság késleltetését szolgálják, sokkal inkább azt sugallják, hogy a törésvonalak mentén kéne megnézni mi is történik, akkor is, ha már nagyon rég, és látszólag visszafordíthatatlanul megtörtént.

Mindehhez nem kell más, mint néhány friss diplomás, pár jobb időket megélt -- azokat folytonosan újramesélő -- felnőtt, valamint korunk gyermekei, akik tapsolva énekelnek és következetesen teszik azt, amit tesznek. A különálló narratívák a temetőben futnak össze, ahol egyesek jelekre vadásznak, mások meg a fiatalságukat temetik. A jelek nem késnek, de a helyzet rajtuk is kifog.

Úgy tűnik Romániában semmi sem változott, csak míg az aranykor gyerekei 2000-re várták a boldogságot, addig a maiak már ma boldogok. Igaz, hogy ez idegenül kifejezett -- és nem biztos, hogy értett -- boldogság, mely néhány tapsikolásban nyilvánul meg, de legalább nem utópia. Az idegenek -- csupa férfi -- buták, csúnyák, vagy sötétbőrűek, legószerű házakban laknak és mindig visznek magukkal legalább egy lányt. A lányok meg elmennek, mert az ember nem születik házzal a hátán, s bár lehet, hogy élete így sokkal kényelmesebb, néha igen nagy problémák adódnak belőle.