Kiállítótér (lehet) az egész világ
kérdezett:Kertész Melinda
2010. április 17. 12:25, utolsó frissítés: 12:25
#b#Mircea Nicolae#/b# pontosan 100 darab köztéri beavatkozás végrehajtására született. Már teljesítette az életcélját, de még mindig itt van közöttünk. #b#[interjú]#/b#
Mircea Nicolae pontosan 100 darab köztéri beavatkozás végrehajtására született. Már teljesítette az életcélját, de még mindig itt van közöttünk.
Mi változtatta meg Ionuţ Cioană abbeli elhatározását, hogy megsemmisíti Mircea Nicolaet? Amúgy mostanában milyen a Ionuţ és Mircea közötti kapcsolat?
A 100 beavatkozás egyike Az én nevem cím alatt fut. Ez a beavatkozás többé-kevésbé érzékelteti, hogy az a név, amelyet művészként használok, tulajdonképpen az én kitalációm. Mircea Nicolae egy játék eredménye.
Egyszer egy bukaresti líceumban kreatív írás órát tartottam. Azt kértem az óra résztvevőitől, hogy írják meg egy képzeletbeli író művét. Majd egy kalapba dobtuk néhány ismert román író és költő személynevét. Én a Mircea és a Nicolae neveket húztam ki. Így Mircea Nicolae kombináció lehet Mircea Cărtărescu vagy Mircea Eliade és Nicolae Labiş között.
Az álnév és a valós személy közötti kapcsolatról pedig azt mondhatom el, hogy az álnév nyilván fedezékként működik, más identitást biztosít. Egy álnév, amelyet meglehetősen következetesen használok. A művészi megnyilvánulásaim, alkotásaim szerzője kivétel nélkül Mircea Nicolae.
Az álnév felvételében egyébként az is közrejátszott, hogy alkotásaim zöme személyes indíttatású. Abból kiindulva, hogy a bukaresti művészeti porond szereplői személyesen ismernek, magamtól függetleníteni akartam a beavatkozásaimat, amelyek a szeretet-szerelem témáját járják körül. Statementjeim általánosan emberiek, személyemtől függetlenek. Mircea Nicolae kiegészítője a lényemnek, egy olyan figura, amely gazdagabbá tesz.
Sokan kérdik, hogy skizofrén megnyilvánulás-e, vagy egy szétválás jele. Azt nevezzük skizofréniának, amikor egy személyiség szétesik. Velem nem ez történt: voltam már valaki, akihez Mircea Nicolae is hozzáadódott. Inkább folytonosságot, mint kettősséget érzek a két identitásommal kapcsolatosan, tehát nem úgy néz ez ki, hogy egyik nap Mircea vagyok, és másnap visszavedlek Ionuţ-cá: két névvel rendelkező, egyetlen személy vagyok.
Amikor nekiláttál a 100 beavatkozásnak, megfogadtad, hogy amint végeztél velük, lemondasz Mircea Nicolaeről. Utólag mégis úgy döntöttél, hogy megtartod az álnevedet. Mi vezetett ehhez a döntéshez?
Az egész egy játékként indult. Néhány életévet adtam magamnak. A 100 beavatkozás projekthez 3 év kellett. Amikor nekiláttam, eléggé kellemetlen lelkiállapotban voltam. A 100 beavatkozásra szentelt idő gondolkodásra, fellélegzésre szolgált volna, mert mielőtt nekiláttam, úgy éreztem, az életem egy bizonyos részének vége szakadt. Amikor a beavatkozásaim száma a százhoz közeledett, egyértelművé vált számomra, hogy hazudok magamnak, ha azt mondom, hogy tartom magam a fogadalmamhoz. Az „Akármi, akárhol, akármikor projektemet beleépítettem a „100”-ba, egyúttal aláaknáztam az előbbi szigorú keretét.
Művészként hogyan határozod meg magad? Alapjába véve te festő vagy, viszont ez nem tükröződik a munkásságodban...
Alkottam magamnak egy elméleti statementet, amely megmagyarázza a tevékenységemet. Amit én csinálok, azt nem művészeti alkotásnak, hanem beavatkozásnak hívom. Ez a fogalom annyira általános, hogy rá tudom húzni mindarra, amit elkövetek.
Mit neveznél beavatkozásnak?
A beavatkozás egy változtatás, amelyet a környezetében visz véghez, vagy idéz elő valaki. Ezeket a változtatásokat egymással formális összefüggésbe rendeztem. Ha ezek a beavatkozások gesztusokat implikálnak, akkor értelmet adtam nekik, ha pedig tárgyak, akkor történeteket rendeltem melléjük. A performance is egyfajta beavatkozás. A tárgyakkal történő beavatkozásokat például avatatlanoknak is könnyebb értelmezniük. Létezik egy klisé számba menő mondat, amely mindent elmagyaráz: a mindennapi élet és a művészet fedik egymást. Vagyis banális gesztusok, mint például egy szendvics evése, vagy az ismerősnek való integetés is lehet művészi és szép, ha megfelelően kontextusba helyezzük.
Egy beavatkozás kigondolásakor mennyire foglalkoztat a szemlélők esetleges reakciója? Fontos számodra a reakciók tetten érése?
Sokfajta motiváció létezik. A művészek általában kiéhezetten várják a publikum reakcióját, és még inkább a pozitív véleményezést. Titokban minden művésznek az a célja, hogy az emberek beleszeressenek. Igénylik, hogy az alsó rétegektől a legfelsőbbekig elfogadják őket. Ez nagyon erős motiváció lehet. Soha nem gondolok kizárólag a nézőkre, a beavatkozás formájára vagy a belső indíttatásaimra, mindenik munka ennek a három elemnek az egyvelegéből jön létre. Nem feltétlenül egy előre megfontolt és kidolgozott módszer ismeretében kezdek neki egy beavatkozásnak.
Egy beavatkozás szerintem akkor sikeres, ha erőteljes reakciókat vált ki, vizuálisan korrektül van megfogalmazva, és a motivációimhoz is hű marad, azaz nem hazudtolom meg magam egy tetszetősebb, ám a kontextusnak nem megfelelő vizuális megoldás választásával. Bármilyen beavatkozást több tényező figyelembe vételével lehet csak megkomponálni. Olyan, mint egy számtanpélda: amikor minden tényezőt felírsz egy lapra, és a számítást elvégzed, a végeredményt a hatékonyságnak kell jellemeznie.
A 100 beavatkozás közül melyik közelített legjobban a lapon elvégzett számítások eredményéhez?
Egy-egy beavatkozásommal nagyon meg voltam elégedve, de aztán ezek annyira híresekké váltak, hogy eltávolodtam tőlük. Sokszor az emberek a Kedves ruhái című munkámról kérdeznek. Talán ez a munkám mesél a legtöbbet arról, amit és ahogyan alkotok, ahogyan az érzelmi ügyeimet rendezem.
Mesélnél erről a munkádról?
Ez a projekt több részből tevődik össze: a tárgyak és a motivációm történetéből. Nálam maradtak egy számomra igen kedves személy ruhái. Nem akartam őket kidobni, így kiállítottam Bukarest egyik főutcája, a Victoria sugárút egyik üzletének a kirakatába. Ehhez le kellett vernem egy lakatot, és egy olyan térbe kellett bejutnom, ami nem volt az enyém. A kirakatot kiállítóteremként használtam fel, és a kedvesem ruhái a kiállított tárgyak szerepét töltötték be. Két héten keresztül mértem fel a terepet, és készítettem elő a beavatkozást.
Amikor elkészültem vele, megérkezett a rendőrség, és az őrsre vittek. Egyetlen fotó tanúskodik a beavatkozásról, hiszen villámgyorsan eltávolították a kirakatból a kiállításomat. Ez az egyike azoknak a beavatkozásoknak, amelyekbe nagy adagot fektettem a magánszférámból. A projekt terápiaként működött: a nyilvánosság előtt elismerten, hogy problémám van, és ezzel meg is szabadultam tőle. Emellett szépnek és romantikusnak ítélem meg a beavatkozást. Persze ez meglehetősen szubjektív és személyes vélemény, semmi köze a projekt művészeti értékéhez. Ez a projekt elsősorban egy személyes jellegű beavatkozás, de művészeti aktusként értelmezendő, hiszen ekként volt tálalva.
Sok beavatkozásod helyszínéül választottad már a közteret. Azonban az otthonod nappalijába nyitottál galériát, amelyet akár idegenek is meglátogathattak. Hogyan viszonyulsz a térhez, legyen az magántulajdon avagy köztér? Bármi szolgálhat kiállítótérként?
Kötődöm a városhoz, mint földrajzi térhez. Ezen belül a köztér nagyon jól körülhatárolható – terek, utcák, sugárutak hálózata. Ha a köztérről, mint a kiállítótermen kívül eső, kiállítótér lehetőségét magában hordozó földrajzi egységről beszélünk, akkor belefér a szomszéd falu főutcája, de a falu melletti erdő széle is. Ha kiállítótérről beszélünk, a lehetőségek korlátlanok.
Egy nem hivatalos kiállítótérben összeállított kiállítás mennyire válik láthatóvá? Rendelkezik a köztéren áthaladó átlag romániai lakos azzal az alaptudással, amely hozzásegíti ahhoz, hogy egy köztérben kortárs kiállítást észrevegyen és értelmezni tudjon?
Ez a művészen múlik. Ha a művész a kiállítás helyszínétől függetlenül alkotásával nem kelt semmiféle benyomást, akkor azt jelenti, hogy a gesztusát nem úgy fogalmazta meg, hogy az eljusson az emberekhez. Egy jó kortárs kiállítást a Sinaiáról Bukarest felé tartó tehervonaton is meg lehet tartani, hiszen bármilyen tér hordoz magában valamilyen erőforrást, amelyet művészi közeggé lehet változtatni. Gyakorlatilag a mindennapi élet lezajlásának helyet adó tér bármely részében dolgozhat a művész. A köztér csupán egy kis szelete ennek.
A köztér társadalmi kasztokat, csoportokat képes elválasztani egymástól. A központban levő kiállítást minden bizonnyal nem fogják meglátogatni egy munkásnegyed alsóbb képzéssel rendelkező lakosai. A kiállítótér megválasztásakor tulajdonképpen a művész eldöntheti, hogy kinek szánja a kiállítását. Ez hatványozottan érvényes a magántérben megszervezett kiállításokra.
Az a hír járja, hogy a lakásod nappalijába berendezett galériában általad összerakott kiállításokat csak a valóban érdeklődők és beavatottak láthatták. Elmondtad a kiállítás napját, de nem árultad el az időpontját, így annak, aki látni akarta a kiállítást, utána kellett néznie a hiányzó információnak. Mivel energiát fektetett a tudakolózásba, így nőtt a lehetőség értéke, és így nagyobb valószínűséggel tért be hozzád.
A tömbházlakás-galériámmal kapcsolatosan keringenek bizonyos legendák. Például létrejött ez a galériám elérhetetlenségéről szóló mítosz. A valóság egy picit eltér ettől. Én tulajdonképpen egy honlapon közzétettem a kiállítások megnyitásáról szóló hirdetéseket. Ez a honlap a bukaresti eseményekről szóló hírek gyűjtőoldala. Emberek ezrei láthatták a hirdetést naponta. Nehézséget az jelentett csupán, hogy az érdeklődőknek írniuk kellett egy e-mailt, amelyben bejelentették látogatási szándékukat, én pedig megírtam nekik a címemet. Valóban azt szerettem volna, hogy csak azok jöjjenek, akiket tényleg érdekel a kiállítás.
Másrészt azért nem tehettem mindenki számára elérhetővé a címet, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy egyszerre egy csomó ember csengessen be hozzám. A lakásban a családommal együtt éltem, emellett a tér sem volt elég tágas, hogy egy nagyobb tömeget befogadhasson. Tehát a nappali nem válhatott a szó szoros értelmében köztérré. Maximum 10 embert fogadhattam egyszerre, de sosem jelentkeztek hétnél többen. Aki pedig azért nem jött el, mert úgy gondolta, számára elérhetetlen, jól tette, hogy távol maradt. Ami engem illet, annak nem is kellett látnia a kiállítást.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
