2026. április 4. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Arany Pálma Joe-nak

Gyenge Zsolt 2010. május 24. 12:19, utolsó frissítés: 2010. május 25. 17:43

Mitológiával, élő és holt lelkekkel teli, rendkívül lassú thaiföldi film kapta az Arany Pálmát vasárnap este a Cannes-i filmfesztivál zárógáláján. A papírformának megfelelően Javier Bardem és Juliette Binoche is megdicsőült.


A kimondhatatlan és leírhatatlan nevű Apichatpong Weerasethakult (Apicsatpong Víraszethaku) 2002-ben fedezte fel Cannes a Blissfully Yours-szal, második filmje, a Tropical Malady 2004-ben a zsűri nagydíját kapta, most pedig a csúcsra ért. A thai rendező – akit az egyszerűség kedvéért mindenki csak Joe-nak hív – különleges, hermetikus filmnyelvet dolgozott ki, amely általában az őserdők mélyére követi valós és imaginárius szereplőit. Legendákkal teli világának legfontosabb alapelve, hogy nincs éles határ valóság és fantázia, mindennapi és misztikus, élő és halott, jelen és múlt között.

Legújabb, most díjazott filmje – Boonme nagybácsi, aki emlékszik előző életeire – a buddhizmus reinkarnáció tézisén alapul, és ennek megfelelően konstruálódik is. A súlyos veseelégtelenségben szenvedő nagybácsi körül utolsó napjaiban összegyűlnek élő és holt szerettei, és felkészítik őt a halálra. A 19 éve elhunyt feleség mellett megjelenik a piros szemű majommá változott fiú is, majd egy hercegnő szexuális kalandját látjuk egy fallosz-hallal, végül pedig az őserdő és egy barlang mélyére követjük a szereplőket. A filmben a jelenetek nem egy koherens narratívának megfelelően következnek egymásra, hanem asszociációkat követnek, illetve a megismerés buddhista modelljét képezik le.


Személyes kedvencem az iráni Abbas Kiarostami legújabb, eredeti és másolat összefüggéseit az élet és a művészet területén egyaránt kutató filmje, a Copie conforme (Hiteles másolat) lett – itt nyújtott alakításáért kapta meg Juliette Binoche a legjobb színésznőnek járó díjat. Egy angol műkritikus könyve olasz kiadásának alkalmából tart előadást egy toszkán kisvárosban, mikor megismerkedik a helyi galéria francia tulajdonosnőjével. Beszélgetésük művészeti, esztétikai kérdések körül forog, míg egy kávézóban házaspárnak nem nézik őket: ettől kezdve egy 15 éves kapcsolatról készített másolatot látunk, komoly problémákkal rendelkező pár szakítás előtti vitatkozásává változik a fennkölt diszkusszió. Kiarostami, bár az iráni környezetet otthagyta, ugyanazzal a következetességgel, de talán még letisztultabb módon kutatja a látás, a perspektíva és a megismerés kérdéseit, mint korábban.


A legjobb forgatókönyv díját egy különös koreai film kapta, amelynek középpontjában egy unokáját egyedül nevelő idős nő áll, aki egy szélütéses öreg gondozásából él, és üres óráiban költészet órára jár. Lee Chang-dong Poetry (Költészet) című alkotása egy lassan haladó, de közben többször is megcsavarodó történet, amelynek befejezése balladaszerű hatást ad az egész filmnek. A rendkívüli igényességgel öltöző asszony – hogy a kurzus végére verset tudjon írni – a tanácsoknak megfelelően elkezdi különleges aprólékossággal figyelni környezete részleteit. Ezzel az emelkedettséggel áll szemben annak a iskoláslánynak a története, aki osztálytársai – köztük az ő unokája – sorozatos szexuális zaklatásainak hatására öngyilkos lesz. A nagymamának pedig – miközben a költészet nehézségeivel küszködik – a többi vétkes gyerek szüleinek unszolására össze kell szedjen annyi pénzt, amivel meg lehet vásárolni a lány szüleinek hallgatását.

Megőrültek a rajongók a kissé zömökké lett, de még mindig lenyűgöző Javier Bardem sármjától a záróünnepség előtti bevonuláson, és ő a papírformának megfelelően be is zsebelte a legjobb színésznek járó díjat Inárritu sokszorosan túlírt metafizikus melodrámájának főszerepéért. A zsűri díját a csádi Mahamat-Saleh Haroun kapta az ezeken a hasábokon korábban már méltatott Un homme qui crie című alkotásáért, legjobb rendezőnek pedig azt a Mathieu Amalric-ot választották, akit színészként Franciaországban valóságos kultusz övez, és aki saját főszereplésével kiöregedett sztriptíztáncosnők turnéjáról forgatott filmet.

A fesztivál utolsó napjain soha nem látott biztonsági intézkedések nehezítették meg a közlekedést, az algír származású Rachid Bouchareb Hors la loi (Törvényen kívül) című filmje ugyanis a francia gyarmatosítók algériaiak ellen tanúsított igazságtalanságairól szól. Ez pedig kiverte a biztosítékot a francia jobboldal és a háborús veteránok köreiben, akik Cannes-ban több tüntetést is szerveztek a bemutató napján. Pedig Bouchareb a beválogatás óta indult cirkusz során többször figyelmeztetett mindenkit, hogy várják meg a filmet, s csak utána ítélkezzenek – mint kiderült, tudta, mit beszél. Valójában egy nagyon konvencionális, az amerikai maffiafilmek atmoszféráját újrajátszó moziról van szó, amely 1925-től a hatvanas évekig követi végig egy család történetét az algériai szülőföldről való elűzés pillanatától az FLN nevű terrorista szervezetben való részvételig.


Ha valaki kételkedett volna Ken Loach beválogatásának szokatlan, be nem tervezett mivoltában, az ha máshonnan nem, a vörös szőnyeg feletti óriásplakáton győződhetett meg erről. Idén ugyanis a helyiek által egyszerűen bunkernek csúfolt fesztiválpalota homlokzatát a hivatalos program összes rendezőjének a neve díszíti – innen természetesen hiányzik a fesztivál kezdete előtt csupán két nappal bejelentett, amúgy Cannes egyik leggyakoribb vendégének számító brit filmes. Aki a mostanában oly népszerű iraki hadszíntér felé fordult inspirációjért, és az arrafele szerződéssel dolgozó biztonsági szolgálatok gonoszságait próbálta feltárni egy személyes, időnként kifejezetten érzelmesre hangolt drámán keresztül. A nagyívű történet azonban pont azt az apró, mindennapok kutatására fókuszáló odafigyelést nem teszi lehetővé, amiben Ken Loach művészetének lényege rejlett – nem csoda, hogy a díjkiosztón szóba sem került a Route Irish.

Az erőteljes magyar részvétel felemás eredménnyel zárult. Kocsis Ágnes Pál Adrienn című munkája – amelyről korábban már írtunk – az Un Certain Regard szekcióban szerepelt, és elnyerte a nemzetközi kritikusok szövetségének (FIPRESCI) a díját. A versenyprogramba Mundruczó Kornélt hívták meg, akinek Szelíd teremtés – a Frankenstein terv című filmje inkább csalódást jelentett. Valójában egy átértelmezett Frankenstein adaptációról van szó, amelynek során a rendező megpróbálja mindennapi körülmények közt, a fantasztikum minden elemétől megszabadítva elmesélni az ember által teremtett szörny történetét, azonban ezt nehézkesen, olykor modorosan teszi.


Habár azt kaptuk, amire a versenyprogram kihirdetése óta mindenki számított – egy aluldimenzionált, súlytalan fesztivált – alapvetően csalódásnak értékelhető a 2010-es kiadás. Az alacsony színvonal csak részben köszönhető a nagy alkotók végül el nem készült munkáinak (a meghívott Tarr Béla is lemondta a szereplést), legalább ennyire felvetendő a válogatás szempontjainak, és ezzel a fesztivál jövőjének a kérdése.

A kilencvenes években Gilles Jacob vezetésével a fesztivál azáltal lett újra naggyá, hogy néhány hollywoodi produkció versenyen kívüli meghívásával sikerült olyan mondén eseményt kreálnia, amelynek segítségével a médiafigyelemből jutott olyan alkotásoknak is, amelyek egyébként ennek a közelébe sem kerültek volna.

Az elmúlt néhány évben azonban – talán összefügg ez a változás Thierry Frémaux művészeti igazgató szerepének egyre hangsúlyosabbá válásával – Cannes elkezdte csökkenteni, megszűrni a csak a csillogás érdekében meghívott produkciók számát, és nagyobb hangsúlyt fektetett a válogatók által preferált szerzőkre. Ők azonban rendre – kevés kivételtől eltekintve – csalódást okoznak: vagy konvencionális mozikat vagy eleve kudarcra ítélt útkereséseket hoznak a fesztiválra. Mindez azonban valószínűleg – és ez a legrosszabb hír az egészben – elsősorban a filmművészet és filmkészítés általános állapotával, és nem kifejezetten a cannes-i rendezvénnyel van összefüggésben. Rossz filmekből soha nem lesz jó fesztivál.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS