2026. október 16. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kick-Ass: az átlagos szuperhős

Gagyi Bence 2010. június 14. 13:02, utolsó frissítés: 13:27

Dave Lizewski egy közepesen lúzer középiskolás, egészen amíg úgy nem dönt, hogy attól a naptól szuperhősként működik (de hétköznapokon hattól kilencig nem, mert akkor tanul).


Nagy pozitív meglepetés volt számomra a 2008 nyarán vetített Wanted. Egy nem túl mély vagy bonyolult akciófilmre számítottam, és szinte véletlen, hogy egyáltalán megnéztem. Ehhez képest hihetetlenül látványos, a valóságtól kellően elrugaszkodott (de még ebben is valahogy üdítő) és főleg okos filmet láttam, amit azóta is újranézek néha, és azóta is beleborzongok, ha meghallom a NIN Everyday is exactly the same című számát. Persze kicsit utánanéztem, és kiderült, hogy a film Mark Millar képregénye alapján készült.

És most, szinte két évvel később újra hasonlóképpen jártam. Beültem egy egész jónak ígérkező filmre, de sokkal többel távoztam, mint amennyire számítottam. És megint kiderült utólag, hogy Mark Miller képregény-adaptációról van szó.

Annak, hogy ennyire nem tudtam, mire számíthatok, az is oka, hogy a film reklámkampánya valahogy nem volt eltúlozva. Nem csoda, hiszen a 28 millió dolláros költségvetése nem mondható még közepesen nagynak sem, bár meg kell azt is jegyeznünk, hogy a film nagyon sokáig független volt, a pénz nagy részét az eddig főleg producerként munkálkodó Matthew Vaughn állította elő. (Érdekes, hogy az Iron Man és a Wanted sikere után a nagy stúdiók még mindig ódzkodnak a kevéssé ismert képregények feldolgozásától.)

Talán az is szerepet játszott a film meglepetés-értékében, hogy az előzetes kissé becsapós, nem egészen arra fókuszál, ami a film lényege szerintem. Hát lássuk, mi is ez tulajdonképpen.


A történet Dave Lizewski (Aaron Johnson) köré épül, aki egy átlagos, optimista, naiv és közepesen lúzer középiskolás, egészen amíg... és itt nem rádioaktív pókcsípés vagy laboratóriumi baleset, netán szülők legyilkolása következik, hanem csak egy egyszerű elhatározás, hogy attól a naptól hősünk szuperhősként is működik (de hétköznaponként hattól kilencig nem, mert akkor tanul). Ebben az is közrejátszik, hogy megunta a piti zsebeseket, akik mindig kifosztják, és azt, hogy az emberek, akik ezt látják, sosem segítenek, de sokkal erősebb ok annak a vágya, hogy az átlagos tinédzseri tömegből kitörjön, így születik meg Kick-Ass (a fájdalmas magyar fordításban Ha-Ver).


Egyszóval ezen a ponton a film teljesen szembemegy a műfaj hagyományaival, ráadásul mindezt kissé cinikusan, mutogatva teszi. Hősünk nagy képregény-rajongó, így teljesen tisztában van helyzetével, még rá is játszik. Kedvencem a Pókember híres „Nagy erővel nagy felelősség jár” szállóigéjének kiforgatása: „Ha nincs erő, nincs felelősség.” („With no power comes no responsability”).

A hősalkotás szempontjából Dave-nek teljesen ellentéte Damon Macready (Nicolas Cage) és kislánya, Mindy (Chloe Moretz). Damon rendőrként szembeszállt a város maffiavezérével, Frank D'Amicoval (Mark Strong), aminek eredményeként rákentek valamit, így öt évet ült börtönben, mialatt terhes felesége öngyilkos lett. A babát még sikerült megmenteni, és amíg Damon szabadult, a volt partnere vigyázott rá. Ahogy az a műfajban illik, Damont csak a bosszúvágy hajtja, így lányából és magából valóságos gyilkológépeket farag, és egyetlen céljuk a leszámolás a D'Amico bandával, így aztán Big Daddy és Hit-Girl bőrébe bújva meg is kezdik az önkényes igazságtételt. Mindezt képregénykockákból tudjuk meg, szóval világos: ez itt egy igazi, klasszikus értelemben vett képregényhős (páros).

Az eredeti képregény erre még rátett egy csavart azzal, hogy egy kritikus pillanatban kiderült, hogy az egész történetet csak az apa találta ki, hogy irracionális hősködési késztetése mögé okot állítson lánya és maga előtt. Nem tudom, ez miért nem került be a filmbe, de ahhoz képest mennyire lényeges ez úgy dramaturgiailag, mint a mondanivaló megfogalmazásában, egyáltalán nem borul fel a rend a filmben, sőt.

De akkor hogy fér meg egy filmben ez a két teljesen ellentétes pólus? Tulajdonképpen az egész film a két oldal közeledéséről, egymásra hatásáról szól. Nyilván Dave belekeveredik a maffiózók elleni háborúba, és egyre világosabbá válik számára, hogy nem is annyira egyszerű ez a szuperhős dolog, mint elsőre gondolta.


Tulajdonképpen Dave nézőpontja a mozinézőt képviseli: ahogy az ő világnézete és képregényhősi képzetei változnak, ugyanúgy a nézőké is. Akárcsak hősünk, a képernyők előtt mi is folyamatosan összehasonlítjuk Kick-Asst a többi képregényből ismert hőssel, és rajta keresztül értjük meg, mi is tesz képregényhőssé valakit. És itt a hangsúly nem a “hősön”, hanem a “képregényen” van.

Legnagyobb ilyen különbség talán az, hogy neki nincsenek konfliktusai a mindennapi és a hős énje között. Persze, ha megnézzük Kick-Ass születését, ez logikus is. Ugyanakkor nagyon tetszett, ahogy megtanulja az egyik szerepében a másikból meríteni az erőt (Dave-ként a kellő magabiztosságot például a csajozásban, Kick-Ass meg tulajdonképpen csak azért létezik, mert Dave egyes érzelmeinek egyszerűen már nincs “hely” benne).

Ugyanakkor ahogy ő egyre közelebb kerül az “igazi” szuperhősők világához, úgy egy picit vonzza maga fele a Big Daddy – Hit-Girl párost is, fel-felmerül egy átlagos élet lehetősége, még ha csak halványan is.

Így leírva talán nem tűnik olyan átütőnek vagy különlegesnek ezeknek a hősöknek a szerepeltetése, de annak, aki már valamennyire ismeri ezt a világot és otthonosan mozog a képregények toposzaiban, annak ez az utalásokkal és önreflexióval átszőtt viszonyrendszer tényleg igazi csemege.

És itt még mindig nem kell abbahagyni a film erényeinek sorolását. Matthew Vaughn rendező kitűnő érzékkel kever különböző műfajokat annak érdekében, hogy a film mindegyik szintje elég teret kapjon. Dave állandó monológjai a Sin City által teremtett hagyományt idézik, persze itt magabiztos basszus helyett egy kissé félénk tinédzser hangja mesél, de ez még csak külön plusz (másik vicces utalás a Sin Cityre: mikor úgy néz ki, hogy hősünknek meg kell halnia, eszébe jut, hogy mennyi mindent nem csinált még életében, például nem látta a Sin Cityt).

Megidéződik ugyanakkor a Kill Bill is Hit-Girl késes leszámolásaiban, az amúgy is parodisztikus elemhez hozzáadva, hogy nem egy kőkemény Uma Thurman intéz el rengeteg gazfickót, hanem a tíz év körüli kislány. Megjelennek továbbá a tipikus amerikai tinikomédia középiskolai bénázásai (teljesen egészséges arányban, nem mint a Transformers 2-ben), ahogy vannak utalások a tipikus gengszterfilmekre, és még rengeteg másra is. Ez a nagy kavalkád a vásznon gyönyörűen elrendeződik, pont akkor drámaian komoly vagy agyamenten vicces, mikor kell, egy jelenet sincs elrontva ebből a szempontból.

Persze mindez csak üres pufogtatás lenne, ha nem adna minden apró nüansznak mélységet a remek szereplőgárda. Aaron Johnson, Mark Strong, Nicolas Cage mind kitűnően játsszák szerepüket, de leginkább a Mindyt/Hit-Girlt alakító Cloe Moretz játékát emelném ki. Nem semmi munka megjeleníteni egy kislányt, aki egyszerre apja iránt rajongó gyerek és vérengző gyilkológép, és ebben a filmben ez tökéletesen összejön, még ez a valóságtól elrugaszkodott karakter is életet nyer. Sőt, Cloe Moretz kedves kislányos mosolya valahogy mindig frisseséget hoz a vászonra, nem egy jelenet hangulatát és irányát változtatja meg, hogy karaktere hogyan reagál, és ez mindenhol teljesen világos, tökéletesen „átjut” a nézőhöz.

Megemlíteném még Lyndsy Fonsecát is, aki a tipikus, a történet elején elérhetetlennek tűnő szépség szerepébe tud egy kis többletet bevinni, így végülis a már annyiszor látott karakter csak utalás szinten jelenik meg, reakciói bizonyos helyzetekben pont azért meglepőek, mert az átlagos filmekben megszokottól eltérőek.

Mindenképp ki kell hogy emeljem az akciójeleneteket. Nagyon sok másik, sokkal nagyobb pénzmaggal dolgozó film megirigyelhetné a Kick-Ass pörgős akcióit. Matthew Vaughn megmutatta, hogy nagyon egyszerű eszközökkel is lehet maradandót alkotni. Nem is használ mást, csak lassításokat (igaz, a megszokottnál lassúbbak és hosszabban kitartottak ezek a képek), villogó fényeket és hihetetlenül találó zenéket. Amúgy a jó zeneválasztás az egész filmre jellemző, talán a Rock ’n’ Rolla óta a legjobb soundtrack-kel van dolgunk. Különleges hatású, ahogy újra felhasználja a 28 nappal később „In the house, in a heartbeat” című dalát. Ha mást nem is, ezt mindenképpen látni kell, valószínűleg egy kis időn belül fent lesz a youtube-on is.


Apropó youtube: habár már sok filmben volt egész komoly szerepe az internetnek, azt hiszem, ez az első, ahol ez teljesen természetes, akárcsak a napilapok vagy tévé szerepe. Kick-Ass a youtube-on lesz sztár, a honlapjára várja a segélykéréseket, interneten kommunikál a többi hőssel (adott ponton le is nézik a Batman-féle reflektoros megoldást, hogy minek ilyesmi, mikor van internet). Ráadásul mindez csak egy, a filmre annyira jellemző önreflexiós elem, ugyanis a jelenet telefonnal felvett, youtube-os verziója tényleg fennt volt egy időben a neten: ezzel promózták az eredeti képregényt. Ugyanakkor a filmben is jelenik meg Kick-ass-ről képregény, szóval a dolog “körbeér”.

A film egyetlen nagy hátrányaként talán a relatíve szűk célközönséget tudnám említeni. Nem azt mondom, hogy képregény-szakértőnek kell lenni ahhoz, hogy élvezhető legyen a történet, de elismerem, hogy zavaró lehet, ha nem értjük az utalásokat, mert a filmben folyamatos a kikacsintgatás.

A történet vége nyilvánvalóvá teszi, hogy érkezik a folytatás. Az világos, hogy ugyanezt nem kapjuk majd az azóta már be is jelentett új résztől, ugyanis a film szerintem legfőbb erényét képező kiforgatott hősszületés mégegyszer nem játszható el. De hogyha más ötletekkel ilyen minőségű lesz a folytatás is, akkor nagyon szívesen fogom megnézni. Nem is egyszer.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS