Magyar nap, kakukktojással
Fülöp Noémi 2010. június 24. 11:14, utolsó frissítés: 2010. június 25. 09:04Moldoványi Ferenc Another Planet című, kizsákmányolt gyerekekről szóló dokumentumfilmje után a közönség rekordideig faggatta a rendezőt.
Az időjárás a Segesvári Filmfesztivál magyar napját sem kímélte: tegnap reggeltől estig, megszakítás nélkül esett, emiatt a szervezőknek több rendezvény helyszínét meg kellett változtatniuk, a Groovy Base Band koncertje pedig, amelyet a vár főterére terveztek, elmaradt. A programban tíz magyar film (négy nagyjátékfilm és hat rövidfilm) szerepelt, a gyerekeknek pedig a Cloud Factory nevű, temesvári szervezet tartott workshopot.
A rövidfilmek közül elsőként Kenyeres Bálint A repülés története című művét láthatta a nem túl népes közönség – a létszám valószínűleg a kora délutáni időpontnak, illetve a zuhogó esőnek tudható be. Pedig Kenyeres filmjét kár volt kihagyni, az első perctől az utolsóig feszesen megkomponált alkotás szépsége valószínűleg sokáig azokkal marad majd, akik látták. A francia tengerpart szikláin
mintha egy impresszionista festmény elevenedne meg:
egy jól szituált család piknikjét a társaság legfiatalabb tagjának eltűnése zavarja meg. A kamera lágyan köröz a késő délutáni napfényben úszó tájon, hol a szereplők feje fölé emelkedve, hol ráközelítve egy-egy részletre – például a magára hagyott ebédből falatozó két méretes kutyára.
A hisztérikus anyuka, az önsajnálatba süllyedő apa, a kanyar mögött csókolózó párocska, a kétségbeesett cseléd után megkerül az elveszett kislány is, aki vörös fürtjei alól dacos ellenszenvvel figyeli az áradozó családot. Senkinek nem árulja el, mit látott, a tekintete azt is elmondja: úgysem értenék, miért tekintget hátra ahelyett, hogy mosolyogna a csoportképet készítő fotográfus irányába.
M. Tóth Géza Mama című rövidfilmjét sokan várták: az alkotás Török-Illyés Orsolya főszereplésével, illetve némi számítógépes animáció bevetésével készült. „Az anyaság, a nő és a város kapcsolatának képtelenségét, anakronisztikus voltát vizsgáltam, egy olyan, képzeletbeli várossal a háttérben, amely annyira túlzsúfolt, hogy éppen csak hogy lakható” - mondta el a rendező a magyar nap sajtótájékoztatóján. A film szinopszisa tulajdonképpen
egyetlen tőmondat: egy nő tereget.
Persze, ennek az egyetlen hétköznapi cselekvésnek számtalan mellékgondolatot kell magában hordoznia ahhoz, hogy rövidfilmmé teljesedhessen. Aki valaha életében végzett háztartási munkát, tudja: az efféle teendők magánya és monotonitása akár felszabadító erővel is bírhat, éppen azért, mert nem igényelnek túl sok agymunkát, kiváló alkalmat nyújtanak a szellemi kikapcsolódásra.
A névtelen mamával valami efféle történik, a szürke házak háttere előtt sárgán-fehéren libbenő alsónadrágok és lepedők ritmusa először eggyé válik a városéval, majd felülkerekedik azon, a teregető nő egy mosott ruhára és szárítókötélre írt szimfónia karmesterévé válik, és amikor felveszi az üres lavórt, félmosolya távolról sem csak az újabb elvégzett feladatnak szól.
A Letűnt világ című rövidfilmet mondhatni, a véletlen szülte. Nemes Gyula rendező elmesélte, egy egészen más témájú filmet forgatni érkezett a dunai félszigetre, ahol azonban a tervezett három nap helyett végül három éven át filmezett. Közben azonban bulldózerek jelentek meg a környéken, kiderült, hogy a félszigeten álló házikókat le fogják bontani – így lett a három évből tíz.
„Nagyon nagy alkotói szabadságom volt, a tíz év alatt szinte végig nem kaptam egy fityinget sem a filmre” - mondta el a rendező, és hozzátette: mivel ragaszkodott ahhoz, hogy filmre dolgozzon, gyakran csak a szükségesnél rosszabb minőségű nyersanyagra futotta.
A hibákból azonban erényt kovácsolt,
a túlexponált képek stílusjeggyé váltak: „nem fekete-fehér, hanem fehér-fekete film lett”, fogalmazott Nemes Gyula. A történet igazi főszereplője maga a helyszín, nem pedig a félszigeten otthonra találó emberek és állatok. A vízi világ lepukkant, rendetlen, de ezzel együtt festői képeihez egy fúvószenekari próba hangjai szolgálnak zenei aláfestésül. A végeredmény pedig egy olyan rövidfilm, amely megkérdőjelezi a rendetlenség helyét elfoglaló rend, a kuszaság helyét elfoglaló mértani pontosságú vonalak értelmét és létjogosultságát.
A magyar filmek sorába egy kakukktojás is becsúszott: Nati Baratz izraeli rendező The Unmistaken Child (A tévedhetetlen gyermek) című dokumentumfilmje. A rendezőnek a tibeti szerzetesek világába sikerült bebocsátást nyernie, egy olyan pillanatban, amit eddig kevesen láthattak saját szemükkel – és még kevesebben örökíthettek meg filmen.
Tenzin Zopa, a fiatal, angolul jól beszélő buddhista szerzetes nemrég elhunyt mestere reinkarnációjának keresésére indul. Olyan, egy-másfél éves kisfiút keres, aki élénk érdeklődést mutat az elhunyt láma rózsafüzére iránt. A keresést nemcsak a szóba jövő gyerekek óriási száma nehezíti meg, hanem az is, hogy a fiatal szerzetesnek először kell egyedül, mestere útmutatása nélkül cselekednie, és (nem is akármilyen súlyú) döntést hoznia.
Kevés szöveg és nagyon sok közelkép vall Tibet lakóiról, megingatva számos európai tévhitet – például azt, hogy a buddhista szerzetesek életének nem képezi szerves részét a tévé és a videó, vagy hogy az összes tibeti család álma, hogy gyermekük egy kolostorban nevelkedjen.
Moldoványi Ferenc Another Planet (A másik bolygó) című dokumentumfilmjének vetítése után a nézők többségének az volt az első kérdése:
hogyhogy nem hallottunk eddig erről a filmről?
Hét, nem túl szerencsés sorsú ország (például Kongó, Kambodzsa vagy Ecuador) nagyon szerencsétlen sorsú gyermekei tűnnek fel a képernyőn, anélkül, hogy említés történne arról, hol is járunk éppen.
A film a lényegre szorítkozik, kommentár és tanulság nélkül. Csak a gyerekek szólalnak meg, mindennapjaikról, álmaikról, vágyaikról beszélnek. Közben nyakig sárosan agyagtéglát gyártanak, szemétdombon turkálnak éjjel-nappal, saját testüket bocsátják áruba, vagy valódi fegyverekkel gyakorlatoznak egy valódi hadsereg tagjaiként.
A rendező beszámolt arról, hogy a forgatást két-három éves előkészítő munka előzte meg, amikor helyi szervezetek segítségével kutatták fel és választották ki a főszereplőket. A gyerekekkel az apró, öt-hat fős stáb hónapokat töltött el, amíg a bizalmukba férkőzött, rábírta őket, hogy a kamerának meséljék el életük legsötétebb részleteit – vagy éppen legféltettebb álmaikat.
A forgatás újabb két évig tartott, eközben a stáb nem egyszer ütközött nehézségekbe. A rendező elmondta, a kongói gyerekkatonákról szóló rész forgatása közben például feljelentették őket, és mivel a helyi törvények szerint az országban tilos forgatni, csak az UNICEF segítségével sikerült a stábot kimenekíteni.
A számos országban bemutatott film eredményeként azonban több főszereplő élete is jobbra fordult a közönségből érkező adományoknak köszönhetően. Az este vetített filmre megtelt a klub/mozi terme, és a közönség mindenféle filmfesztiválon rekordnak számító kérdést tett fel a rendezőnek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
