Black Swan: Natalie Portman fehéren-feketén
Gy. A.
2011. február 25. 18:13, utolsó frissítés: 2011. február 28. 14:50
A Fekete hattyú vélhetően nem csak úgy fog bevonulni a történelembe, mint a film, amiben Natalie Portman elélvez. Bár a 30 éves színésznő nagykorúvá vált ebben a szerepben.
A fesztivál-bemutatók előtt mindenhol nagy várakozás előzte meg a Black Swan vetítését. A rendező Darren Aronofskytól A pankrátor (The Wrestler) c. filmje után – amivel egyszerre sikerült feltámasztania a szinte teljesen elfeledett Mickey Rourke-ot és bezsebelni az Arany Oroszlánt – a kritikusok és a rajongók is nagyon sokat vártak. A rendező pedig láthatóan mindent beleadott, hogy ezúttal is olyan filmet forgasson, amiről kényelmetlen legyen bármi rosszat mondani. Az eredmény pedig egy Arany Glóbusz Natalie Portmannak, három Oscar-jelölés, ráadásul még a teljesen pártatlan lipcsei kancsi oposszum is a színésznőnek jósolja a szobrocskát.
"Én akartam nővé tenni a vásznon ezt a lányt.
Igaz, hogy Mike Nichols (Közelebb!) már próbálkozott, de én akartam lenni az ember, aki elveszi Natalie Portman ártatlanságát – idézte az Origo a rendezőt, aki a londoni filmfesztiválon nyilatkozott erről. És a jelek szerint a perfekcionista balerináról szóló történet valóban az amerikai színésznőre lett kitalálva, és ő maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Az 1994-ben a Leon, a profiban (akkor még csak 12 évesen) feltűnő színésznő esetében a kritikák is ezt ünneplik a leginkább: Natalie valódi metamorfózisát nemcsak a filmben, hanem a szakmai pályafutásában is. Hogy a zömében kislányos, ártatlan szerepek után a 30 éves színésznő ebben a filmben válik végre nemcsak kiforrott színésszé, de igazi érett nővé is.
Persze jogosan gyanakodhatunk, hogy a nagykorúvá váláshoz nem csak testünk megismerésének, önnön szexualitásunk megtapasztalásának, átélésének lehet köze – ez csak az egyik dimenzió. De a film elsősorban erre a dimenzióra fókuszál, nyilván nem véletlenül. A „Mulholland Drive óta a legjobb leszbikus szexjelenetként” emlegetett (Origo) résznél – melyben Natalie Portman és Mila Kunis esnek egymásnak, és amely nagyon hamar átment virálisba –, kell-e jobb marketingfogás egy filmnek? De ne legyünk igazságtalanok: ez nem jelenti azt, hogy a film egészének szempontjából ne lenne tökéletesen indokolt ez a jelenet.
Csak engedd el magad!
A pankrátor realisztikus, csöppet sem hivalkodó mesélési stílusától teljesen eltérő a Black Swan világa. Míg az előző esetében a jelmondat a csak semmi hatásvadászat lehetne, ebben az alkotásban rendkívül hangsúlyosak azok a jelentek, amelyek leginkább egy ázsiai horrorfilm eszköztárát juttatják az eszünkbe. Nem csoda, hiszen tulajdonképpen egy pszichothrillerrel (is) állunk szemben. A két film azonban egy szempontból nagyon is rokonítható: a központban mindkét esetben egy önmagával viaskodó, saját határait feszegető főhős áll.
A film a visszafogott, kizárólag a hivatásának élő Nina Sayers (Natalie Portman) története, aki eddig csak a balett tánckarában szerepelt, az egyik csinos lány volt a sok közül. De most élete legnagyobb lehetőségével találja magát szemben: eltáncolhatja Csajkovszkij Hattyúk tavának főszerepét. Ez azonban két szerepet jelent egyszerre: a szűzies és ártatlan fehér, és a csábító, gonosz fekete hattyúét. És amíg Ninának az elsővel nem is lennének gondjai, a másodikkal már sehogy sem boldogul.
A rendezője már az elején a tudomására hozza, hogy nem is lesz képes erre, hacsak fel nem tárja a saját sötét oldalát – és nem mellékesen szabadjára engedi a visszafojtott szexualitását. A Vincent Cassel alakította Thomas Leroy ebből a szempontból kicsit monomániás figura: az első perctől szinte az utolsóig ugyanezt hajtogatja, amivel Nina komplex karaktere mellett meglehetősen sablonosnak tűnik. De ő fogalmazza meg a kulcsmondatot: a tökéletesség nem csak koncentráció és fegyelem, hanem elengedés és ösztönösség.
Márpedig az alapvetően szorongó, görcsös Nina képtelen teljesen átadni magát az érzelmeinek. Nagyon jól táncol, de hiányzik belőle a mojo. Csakhogy nem létezik olyan idegimpulzus, ami az elernyedést eredményezné: az izmoknál sem létezik parancs a lazításra.
És mennyivel inkább igaz ez a lélekre.
Nina személyiségének és fokozatos átalakulásának megértéséhez elengedhetetlen az anya-lánya viszony megfejtése is: túlfűtött, ambivalens kapcsolatról van szó. Az anya látszólag mindent alárendel lánya művészi karrierjének, miközben saját, megfeneklett táncosnői pályafutása miatt féltékeny is annak sikereire. Nem engedi lányát felnőni, Nina szobája továbbra is habos-rózsaszín-plüssállatos gyerekszoba, ahova anyja tetszés szerint bármikor bejárhat.
De hasonlóan terhelt anya-lánya viszonyt láttunk már, ráadásul sokkal jobbat is A zongoratanárnőben – ahol kevésbé hivalkodóan, mégis mintha sokkal súlyosabban lettek volna jelen a sebek. A frusztráltság, az elfojtott vágyak és indulatok megléte a kezdetektől arról tanúskodik, hogy Ninában már eleve ott van a fekete hattyú, csak elő kell csalogatnia. És az előadás napjának közeledtével, az egyre fokozódó terhelés és feszültség hatására a primadonna kezdi elveszteni önuralmát és saját énjét.
Bár maga a cselekmény tulajdonképpen meglehetősen sztereotipikus, ahogy a balett bizarr, kegyetlen és rideg világának bemutatása is (az éppen leköszönő sztárbalerina lecserélése és ezt követő tragikus balesete (Winona Ryder), a rendező szexuális visszaélései, amit a kiszolgáltatott balerináknak tűrniük kell, a kolléganők szívtelen rivalizálása). Már a legelejétől tudjuk, mi fog történni, csak azt nem, hogy ezért Ninának mekkora áldozatot kell majd meghoznia.
Végigkövetjük Nina vívódásait, melynek során szembe kell szállnia nemcsak anyjával, de saját, az átalakulásnak ellenálló testével is: véres karmolás-nyomok a hátán, folyamatos hányási rohamok. És mindeközben egyre kontrollálatlanabbul keveredik a valóság és az álom, pontosabban rémálom. A feszültségkeltésben fontos szerep jut a gyakran Ninával együtt haladó, zaklatott kameramozgásoknak. És bár Portman balett-tudása a hosszas gyakorlások ellenére sem lett éppen tökéletes, arcával valóban az érzelmek egész arzenálját végigtáncolja.
Amit mégis a rendező szemére lehetne vetni,
hogy nem sok szabadságot hagy a nézőnek abban, hogy maga rakja össze a puzzle-darabkákat. A társulatban hirtelen feltűnő, kirívóan érzéki és könnyed Lily (Mila Kunis), mindig feketében jár – míg Ninát folyton csak fehérben látjuk. Lily Nina ellentéte, de ugyanakkor egyben a sötét oldala is: a lapockáján fekete szárnytetoválás díszeleg, a kamera hosszan el is időz rajta, nehogy már maradjon egy mozinéző, aki véletlenül nem veszi észre. A közösen eltöltött görbe este alkalmával Lily egy fekete felsőt ad kölcsön Ninának, aki belebújik, mintegy képileg is láthatóvá téve, hogy megindult a fekete hattyúvá válási folyamat. A végső metamorfózist bemutató jelenet is a túlzott egyértelműsítési szándék miatt válik már-már parodisztikussá.
Bár jóformán olyan történetet látunk, amiből szinte semmi újat nem tudhatunk meg sem a balett világáról, sem arról, hogy milyen személyiségtorzító hatása lehet a szűkösen mért hírnévért folyó harcnak, a rendező mégis meg tudja ezt úgy mutatni, hogy az egyszerre hátborzongató, izgalmas és szép. A tanulság pedig: a tökéletes mű létrehozásához minden művésznek meg kell hoznia a maga felbecsülhetetlen áldozatát. Eddig is tudtuk, de most újra elhittük.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
