2026. október 18. vasárnap
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Dimény Loránt: Ilovan csűrjében az idő

Dimény Loránt 2011. március 09. 13:35, utolsó frissítés: 13:35

"(...) a legelő fölött lassan szétterülő kávészagban azt hisszük akkor, mint Ábel a hegyek láttán, csak egy kicsit komolytalanabbul, viccesebben, hogy most már örökké élni fogunk." #b#Novellapályázatunk nyertese.#/b#


Valahogy így szerettem volna kezdeni: Már akkor, amikor esteledett, és a macska lábasában a csűrkapu előtt hártyásodni kezdett a februári hideg, és én már hetedik napja kutattam az egykori falumúzeum szénaporos műtárgyai között, pont akkor, amikor végre kezembe került az a fénykép, már akkor éreztem, hogy a horgonyt végre kivetettem, és valahol a múlt század közepének ingoványos fenekén fogott sziklát. Tudom, hogy burkoltabb lett volna, meg titokzatosabb, de legalább mögötte nem csupán a körszakállamra fagyott lehelet húzódott volna meg, mint most, hanem az a mérhetetlenül fölösleges valóság, hogy életem derekán végre megtaláltam az apámat.

Ehelyett most valahogy így kezdem. Már amikor elindultam kedves kisfalum felé, és a repülő maga mögött hagyta brit otthonom irigy arcait, már akkor anyáztam, apáztam magamban, hogy mi a francnak kell ez nekem, hogy miután én magam is apa lettem, ellenállhatatlan kísértést éreztem arra, hogy tiszta vizet öntsek életem senyvedő gyökereire. Pedig régebben még hagyni akartam a történetet. Maradjon ott a mélyben, az idő szutykos iszapjában, magába rejtve azt a nyers húst, zsigeri titkot, amelynek velejéből születtem én, Szép Ernő, vagyis Ernesto Beauty, a 20. század közepe előtt néhány évvel, Észak-Erdély egyik falujában, éppen kilenc hónappal azután, hogy a felszabadító csapatok első tankjai behajtottak a hídon, amit azóta elvitt a szénbányából kiömlő fekete ár. Szóval nem akartam róla beszélni, és mégis, ha magamat nézem a tükörben, a körszakáll mögött dagadó, felfuvalkodott fejet, és a szemekben lapuló emigrációs hiúságot, ki kell ezt írnom, meg kell teremtenem a saját valóságomat, kell a fonál, a kapcsolat az anyaggal, a földhözragadottság, a testsúly, hinni, hogy vannak szent helyek, hogy egyáltalán, vannak helyek.

Drága Jóanyám, az örök Erzsike mamó, már órák óta várt a kőkapu előtti padon, amikor befordultam a kocsma melletti zsákutcába. Anyám, Isten tartsa meg, miért kell ebben a hidegben itt kinn ülni? Drága fiam, csak éppen néztem, hátha jönne a busz nélküled, aztán nem kellene vacsorát adjak legalább. Az öreganyám még mindig a régi, élcelődő hangjában azzal a titokkal, amellyel már annak idején bevonta az éjszakákat. Közben együtt vénült meg a régi századdal, és született újjá az újjal, kiszárították a nyarak, akkorára, mint egy besózott menyétbőr, de bajusza alól nem tűnt el az a hamis derengés, amivel a katonákat az őrületbe kergette.

A fényképet napokig kerestem. Beköltöztem Ilovan csűrjébe, ahová a múzeum anyagát behordták a rendszerváltáskor, csak ebédelni jártam haza anyámhoz. Az ezüstkanalaktól a varrógépekig, parasztingek és kerámiadarabok rendetlen tömege lapult a széna alatt a nagy tölgyfadobozokban. Mindent vastagon beborított a virágpor, és az idő atkás lepedéke. Ugyanazt a félelmet éreztem, mint gyermekkoromban a nagyanyám végtelen padlásán, amikor bemerészkedtem a sötétebb zugokba, ahol puhatestű, apró állatok tanyáztak.


Kiemeltem a fényképet. Két szem kávé pattant ki, és lomha konyhaszag, naftalinszagú pöszme. Kiömlött belőle egy kis puskaporkorom, egy kis propagandazsír, egy szelet megkövesedett csend a múlt század elejéről. Ott volt még egy borotva, lehet, hogy nagyapámé volt, ő használt ilyet, meg két bánatos fejkendő. Teljes családi múlt lapult a múzeum gyomrában, amelyben mindenki benne volt, a falu teljes kis családja, vadhajtásai, kis váz nagy keretbe szabva. Csűrmúzeum.

Szóval ott hevert a tenyeremen a fénykép. Olyan 10x13-as formának nézett ki, rendesen megsárgulva, megbarnulva, penész, pecsét és pókok otthona. Ott hevert egy franciakulcs alatt az egyik kredencfiókban, a múzeum és a csűr szabad mezsgyéjén, el sem lehetett dönteni, hogy muzeális darab volt, vagy csak egyszerűen ottragadt az olajzöld fiókban, miután az egykori aktivista, Ilovan, felakasztotta magát a kapitalizmus hajnalán, és bútorait összecsapták a múzeumból kihordott cókmókkal, és behordták a csűrbe, hadd dolgozzon az anyag, hadd érjen össze a matéria. A fényképen két, katonaruhába öltözött alak lett volna látható, egyik szovjet gyalogos, másik amerikai tankos. Az amerikai ölében volt egy kis zsák, rajta a Cubana de café de sol felirattal. A háttérben ünneplő tömeg, kis fehér házakkal, néhány lúd a bal oldalon egy kapu előtt, hasogatott fa, ilyenek. A két fejet kivágta valaki. Balról bevágott, aztán egy kanyar, aztán még egy. Ilyen formán ott volt egy fénykép, két pofával az előtérben, mell fölött átvágva, és az derengett fel anyám szívének egyik megfakult kamrájában, hogy az egyik lyuk mögött az apám rejtőzködik. Az amerikai ölében egy kávés zsák. Akkor ittam először kávét, mondja anyám elérzékenyülve, apámnál másként nem lehetett célba érni. Maradt még két doboznyi, miután elmentek. Kiloptam az apám fiókjából, az esztenán ittuk meg Pelet Károllyal, az akkori pakulárral, aztán apám agyon akart verni, mikor hazamentem három nap után. Mondom nem aludtam három napig, me kávéztunk. Akkor rámnezett az öreg, aszongya, hát akkor mit az anyátok picsáját csináltatok három napon és éjszakán keresztül? Ejszen csak nem a bárányok füleit számoltátok. Mondjam neki, hogy terhes vagyok? Há mondom, hogy ez lenne a helyzet, de nem Karcsi a ludas, hanem hát nem es tudom melyik katona, meg ilyenek. Leült az öreg a székre, mondja, hogy adjak egy pohár pálinkát neki. Aztán nem beszélt három napig. Melyik? Aszongya harmadnapján, mondom, nem tudom. Hozz gyorsan egy pohár pálinkát. Aztán azon a vasárnapon elszállt belőle a lélek, éppen amikor az istentisztelet végén megszólalt a harang. Szerdán temettük.

A fénykép fonákján szépen kanyarított cirill betűkkel a következő állt: Мы, как Бесси, воспоминания, Игорь и Джерри! Vagyis „A mi szeretett Erzsikénknek, emlékül, Igor és Jerry!” vagy pontosabban „Szeretünk Erzsike, emlékül, Igor és Jerry!” Biztos, szépen ívelt betűk, mintha rajzolva lettek volna, pimaszul odatéve a lapra, csak sejtetve. Fogaim közt ropogtatva egy kávészemet, forgattam a fényképet, hátha megmutat még magából valamit a papír, hátha megadja magát, felderengenek a hiányzó arcok, és azon túl felsejlik földi eredetem első, bizonytalan sejte.

Mondom, anyám, mondd meg az igazat, a fenébe! Mi a fenének kell ezt titkolni? Hús ez is meg az is, de legalább meg tudja az ember húzni annak a vérnek a vonalát. Aszongya a derék jóanyám, Te gyermek, te nem vagy Istennek az áldása, ha piszkálod az időt! Hagyjad nyugudni a múltat, amúgy sem reád tartozik, meghát, minek es? Nem megmondtam, hogy nem es tudom mi történt azokban a napokban, akkora felhajtás volt és öröm, mit tudom én melyik katona mit és mikor? Eccer ezzel ittam a kávét, máskor azzal, aztán csak úgy lett, hogy terhes maradtam, tán csak nem az örömtől. Mondom magamban, hát nem volt hiábavaló tanulni az oroszt a büdösszájú tanárnőtől. El kellene menni és megnézni, kire hasonlítok a kettő közül.

Elkészítették hát a falu múzeumát, gondosan kiválogatott műtárgyakkal, az elvtársak vigyáztak, nehogy beszivárogjanak idegen szagok a tizenkilencedik századi orosz ekék közé, amivel már az ősök tűrték az agyagos földet. A legnagyobb vita a kávé körül kerekedett. Az az egy kis elefántos doboz. Annak fele, ami megmaradt. Kitették a 2B katedrájára, beültek a padokba, és nézték. Az elnök előtt ott volt a fénykép, arcokkal vagy arcok nélkül. Nézték a kávét, időnként szippantottak belőle, aztán gondosan visszatették a katedrára (rossz nyelvek szerint főztek is belőle, bár ezt fizikai alapokon bizonyítani nem lehet). És úgy döntöttek az urak, hogy bizony ez a kávé sokkal több, mint amennyi, hogy ebben bizony a huszadik századi vörös áramlat szele/hulláma/szelleme is benne van, benne van a felemelkedés, a megtisztulás, az életöröm, benne van a barátság, a szeretet. Figyeljünk elvtársak, benne van az éberség, nem?

Odaállok anyám elé, mint rekkencs a csűrkapuba, ultimátum elé állítva a mamót. A tények teljes arzenálját, az idő kicselezhetetlen súlyát magam elé tartva, éreztetve, hogy márpedig ennek én most a végére fogok járni. Tartom a kiherélt fényképet a kezemben, anyám nézi, dünnyög a bajusza alatt, érzi, hogy elérkezett a pillanat. Belekotor a rádió alatti fiókba, szövetkabátok zsebében piszkál, nézi a képet, potyognak az áldott könnyei. Férfiember létemre én is sírni kezdek. Állunk egymás előtt, aztán egymás karjaiban, zokogunk. Kis fecnik mindenféle nevekkel, számokkal, az idő adatai a kabátzsebbe fagyva. A fecnik közé szorulva egy bab kávé, szagolom anyám áttetsző markában, könnyei között rámutat a zsákra a fotón. Abból való. Aztán elém tesz egy lapot, két névvel: Jerry Jakobov és Igor Hausmann.

Anyám, ha megkeresem ezt a két pofát, én abból nem fogok kideríteni semmit. Te vagy itt az egyedüli, aki tud mindent. Anyám arca megnyúlik a viaszosvászon fölött, két légy kergetőzik a falon, a kályhán zizeg a kotyogó. Te az Istent csak ne kísértsed! Üldögélünk a csendben, jó meleg van itt a konyhában, elszigetelve a világtól, átöleljük a huszadik századot. És ebben az ölelésben úgy illik, hogy legyenek amerikaiak, oroszok, és katonák. Hát vannak benne rendesen, nyomuk itt üldögél a poharasvitrin előtt. Talán a kávés katona, nem emlékszem melyik volt, azzal voltam!

Bevetettem az összes kapcsolatomat, felforgattam a levéltárakat, a Tinó Öcsi padlását, a múzeum összes iratát, amíg sikerült nyár elejére megtudnom mindkét címet. Nem hiszem el, Jerry Jacobov, a szovjet háborús veterán Surgutban lakik, Szibériában. Igor Hausmannt, orosz bevándorlók ötödik gyermekét, valahol a mexikói határ környékén jegyzik, bár azt mondják, hogy ideje nagyrészét valahol Kubában tölti a tanyáján. Szóval van egy amerikai orosz, és egy orosz orosz, plusz van Pelet Karcsi bácsi, aki azóta is ott legeltet az oldalban, és valamelyik közülük, ezelőtt negyven évvel célba ért.

Jerry Jacobov. Leszáll a Tupolev, egy nagy víz partján két nyáj juhot látok, mintha otthon lennék. Ez Surgut, város a világ legnagyobb folyója partján, Szibériában, Khanty-Mansi autonóm tartomány fővárosa. A taxi két órát zörög velem, így érkezünk meg egy olyan völgybe, ahol nincs hó, és nem hiszem el, amikor mutatja a bajuszos khanty, hogy ott a domboldalban az egy articsóka ültetvény. Igy él egy orosz nyugalmazott százados, díszpolgár, háborús hőstettei árnyékától távol, egy akkora kapu mögött, hogy azzal a tankkal is be lehetne hajtani rajta, amivel a kis hídon bedübörögtek a faluba. Áramlik a luxus, a vanília és a kávészag. Van presszó, pörkölő, szamovár, plazmatévé, minden. Szóval a Szibéria közepén van egy völgy, ahol olyan meleg van a termálvizektől, mint Jamaicában, olyan a föld, mint a Campo Grande végeláthatatlan ültetvényei alatt, és olyan súlyos a csend, hogy hallod a kávécserjék fehér virágjainak szálkás surrogását. Itt éldegél Jerry bácsi, teljes udvartartásával, és úgy éreztem, ebből az ordító harmóniából még nekem sem lesz erőm kimozdítani a lyukas fényképpel, pedig az orromban a kávé szaga összecsengett azzal, amit a csűrmúzeum fiókjában éreztem. Förtelmes nyugalommal adtam elő a történetet, amelynek nagyrészét persze jobban kellett ismernie. Nézegettük a képet, kortyolgattunk a hibátlan csészékből, Jerry bácsi pedig megvonta a vállát, olyan orosz góré módjára, Fiam, annyit ittunk azokban a napokban a cowboyokkal, hogy alig emlékszem valamire. Igor hozott kávét magával, nálunk meg volt egy demizson vodka, persze. Meg itattak minden faluban, és jöttek a leányzók elébünk, biz, nagy idők voltak azok. De arra fiam, hogy ezen a képen melyikünk a bal- és melyik a jobb, azt ha agyonversz, akkor se tudnám megmondani, még az egyenruhánkat is cserélgettük.

Nem vállalt be az öreg. Jerry bácsi, recsegő cirill hangjaival, menekült előlem. Úgy mentem Californiába, hogy közben azon tűnődtem, mi közöm lenne amúgy Szibériához, mi közöm lenne a jeges tundra közepén virágzó kávéültetvényekhez. Az arcom vonalai a a surguti reptér tükrében Jerry bácsit hozták vissza, de akkor már a langyosan kongó kávétanya, a porcelánpoharak kocogása a márványasztalon, megfittyent izmokkal engedtek szélnek, mint szappanbuborékot.

Igor Hausmann haciendájának tornácán ült egy hintaszékben, és pipázott. Lovak legelésztek a ház előtt, a tó partján két páva durrogott. Mexicali külvárosába egy lomha Chrysler vitt ki, mint egy macska. Kedves volt Igor bácsi. Sör, kolbász, karaj. Szemébe mintha egy pillanatra beült volna az idő tetves tollmadara, amikor a fényképre nézett. Az a szemét vén Jerry! Csóválta a fejét, hűvös árnyak suhantak végig fakó szakálla fölött. Sétaltunk a ranch-en, mesélt a családjáról, ittunk kávét a kubai ültetvényeiről, jól éreztem magam, mint egy szállodában. Aztán kösz fiú, jófej vagy! Még gyere, ha erre jársz. Csók, fly!

Tudod mi az érdekes? Hogy olyan voltam én ennek a két embernek, mint a szél: csak odavittem egy fényképet a század remegő zsigerei közül. Meg sem érintettek, elég lett volna a kép, a felzubogó emlékokádat, amelynek szélén, valahol egy zátonyra futott tuskón kuporogtam én. Átfátyolozott a kávészag az évtizedek falain, átjött a szöveg, arcot kaptak a testek, hozta magával a háború utáni csend végtelen nyugalmát, az újrakezdés, a lehetőségek buja szálkavalkádját, amiben valahol a sűrű mélyén egy cserjére, mint anyaméh falára, mint egy áttetsző lepkebábot, felakasztott az idő. Rajtam kívül ki mást érdekelhetne, és engem is minek?

Hazafelé hoztam magammal egy csomag kávét. Cubana de café de sol. Szombat reggel volt, szénagyűjtés ideje, a szekerek már araszoltak felfelé az oldalban. Pelet Karcsi bácsi ott legeltetett az erdő fölött, a bodzás szomszédságában. Gyalog mentem ki, sietve, mint annak idején anyám. Az öreg ott üldögélt a kővályú szélén, a kutyák az árnyékban. Nem ismert meg. Amióta elmentem a kollégiumba, nem találkoztunk. Olyan volt az öreg, mint egy aszalt szilva, cserzett bőre alatt kidagadva húzódtak az erek, kissé tántorgott, amint felhúztam kézfogáshoz. De a markából még nem tűnt el az erő. Mi a ménkű ütött beléd fiam, hogy itt ölelgetsz? Csak nem háborodtál meg ott a városon?

Tüzet teszünk az esztena előtt, ülünk egymás mellett a fejőszékeken, bugyog a víz a kávéhoz. Én és kinevezett apám, a vén pakulár, Pelet Károly. Látom rajta, nem könnyű felnőni nyolcvanévesen az apai feladatok komor valóságához, vigyorog, megcirógatja az üstököm, Ejha, gyermekek, milyen óhajaitok vannak nektek! Arra már kértek meg, hogy bárányokat fogadjak örökbe, de arra, hogy egy ilyen gyermeket is, arra még nem. Egymásba akaszkodunk a nyári szélben, két hársfamag, horgonyt vetünk, mint a békavirág, összegabajítjuk életünk foszló szálát, és a legelő fölött lassan szétterülő kávészagban azt hisszük akkor, mint Ábel a hegyek láttán, csak egy kicsit komolytalanabbul, viccesebben, hogy most már örökké élni fogunk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS