2026. október 18. vasárnap
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Láng Orsolya: Kávé, múzeum

Láng Orsolya 2011. március 04. 13:04, utolsó frissítés: 15:24

"Nem mocskot, hanem az utolsó használat nyomait viselte magán. Tulajdonosa kávézott, aztán meghalt. A jelek szerint az utolsó feketézésen társasága volt." Novellapályázatunk különdíjasa.


Borús szombat. Ez a nap az ószeré. Ilyenkor a délelőtt folyamán megtörténik a szemle, amelyre ideális esetben a beszerzés helyez koronát. Ezen esetekben a délután már a szerzeményben való gyönyörködéssel telik, ha azonban a délelőttre vonatkozó terv csak az első változatig valósult meg, a nap hátralévő részében azon rágódhatott, nem kellett-e volna mégis másként döntenie a kiszemelt tárgyat illetően, amely abban a pillanatban, ára vagy állapota eltekinthetetlen velejárójával ugyan lemondásra késztette, mostanra azonban a rosszat cselekvők kompromisszumkészségét kihasználva varrná rá magát, nem kizárva ezzel a más okból eredő kételyözönt. A birtokolni vágyók ördögi köre ez, ártalmatlan, de fölösleges üzelmeivel, mint minden játék. Mint ahogy örökösen kérdezni is az volna, fölösleges, nem vezetne sehová, csak a megkeseredéshez, ha eszébe jutna tárgyai halála utáni sorsára gondolni. Talán sírkamrát rendeljen magának, mint a vagyonos ősök, hogy enyészetének piperecikkei és edényei álljanak őrt? Vagy halálos órájában még sietve átkozza meg utódait, akik előreláthatóan méltatlanul járnak el az élete során összekuporgatott kacatokkal? Vagy magánmúzeumok állományát bővítse jótékonyan végrendeletében? Legyen akkor ez a szombat az öncélú szemlélődésé!, határozta el.



A kilátásban lévő program fényében a legkevésbé sem barátságtalan szombaton, még az ébredés utáni kávé jótékony hatása alatt készülődni kezdett, hogy kerékpárján, a város tömegközlekedési eszközein, felszabadító gyalogolással még elkapja a titokzatosan reményteli felhozatal vastagját, vagyis az ószerre járók megalkuvást nem ismerő arány- és ritmusérzékével trafáljon bele annak az időintervallumnak a kellős közepébe, amelyet az árusok kirakodása és berakodása keretez. Nagy pányváik már messziről fénylettek. Közeledve megcsapta a szag, a Mindenféle szaga. A fején izgalomtól tágult négy fekete pont: szembogarai és orrlyukai. Ez a hely, a hídon túli kopár síkságon sátrat vert ócskapiac, a talált tárgyak múzeuma. Feleslegessé vált személyes tárgyak, ki- és megtagadott tulajdonok (hogyan válhat egy tárgy kisemmizetté? ha megfosztják gazdájától?), letűnt életek reminiszcenciái hevertek lába előtt a sáros pokrócokon. Hangulatától függött, hogy kíváncsi-e történetükre. Azaz, hogy kíváncsi-e azokra a történetekre, amelyeket hozzájuk képzel. Ezen a délelőttön volt szeme a hallásra. Az érdektelen lomok közt műtárgyakkal felérő példányok vonták magukra pallérozott tekintetét. Egy oxidálódott távcsőt vizsgálgatott, aztán egy fúvóka nélküli klarinétot. Ezek dadogtak. Könyvek, persze. Ezekben mindig vannak bejegyzések, kihulló receptek, levelek, névjegykártyák. Ilyen fogódzókkal könnyű mesélni az ismeretlenről. Az árusok meg-megállították, mutogattak neki. Amit aztán véletlenül meglátott, megsebezte.

Hagyaték volt, kétségtelenül, egy frissen elhunyt ember posztumusz haszonlesése. Hiszen az élőkben van még annyi külsőségre való érzékenység, hogy figyeljenek árujuk eladhatóságára, tetszetősségére. Ez a kávéskészlet pedig mocskos volt. Nem mocskot, hanem az utolsó használat nyomait viselte magán. Tulajdonosa kávézott, aztán meghalt. A jelek szerint az utolsó feketézésen társasága volt. Négy kávéscsésze aljára száradt rá a barna lé. Néhány szem zacc, jósláshoz kevés, tökéletes kávéhoz sok. A kávét minden bizonnyal kotyogóval főzték. Egy öreg hölgy meglátogatása. Meghívta magához barátnőit, talán sejtette, hogy utoljára, kedélyesen elcsevegtek a nappali biedermeier-utánzat foteljeiben üldögélve, elemlegették az unokákat, egyikük, meggyengült ízületei miatt kénytelen volt csészéjét minduntalan az asztalra tenni, és amikor újra kortyolni készült, a csészét másként fogta, mint előbb, így az oldalát, belül, több csíkban is befolyta a kávé. Szörnyülködtek a közelmúlt belterjes pletykáin és világméretű katasztrófáin, megbotránkozásuknak adtak hangot az árak ingatag jellemével kapcsolatban, és örvendeztek a vénasszonyok nyarának, amely az esős hetek után hálistennek, beköszöntött. Eközben pedig a porcelán készlet darabjaiból fogyott, fogyott a kávé. Nem!, gondolta, mégis inkább egy kvartett. A halál és a lányka utolsó próbáját egyikük lakásán tartották. A hegedűs kifinomult ízlésére vall, a csellós örökségét képezte ez a finom mívű porcelánkészlet. Netán a brácsás nyugdíjas szomszédjáé volt, aki kutyája sétáltatásáért cserébe, a próbák idejére kölcsönadta, és a szenvedélybetegsége miatt eladósodott zenész lepecsételt lakásában maradt a kagylóban, a többi mosatlan alatt. A négy tételt feltehetően egyvégtében játszották el, hiszen az összecsiszolásnak már meg kellett történnie a korábbi alkalmakon, de persze az is lehetséges, hogy a másodhegedűs gyengélkedésre hivatkozó gyakori távolmaradásai miatt elmaradt próbák hozták meg eredményüket, a minősíthetetlen hangzást. Az ideges hegedűs javaslatára a presto prestissimo-ba, vagyis az utolsó tételbe megújult erővel és élénk figyelemmel vágtak bele, és ez csakis egy közbeiktatott kávészünettel volt lehetséges. A másodhegedűsnek a feléje kínált tálca apropóján tett kívánságát elutasították, helyettesíteni kívánt kávéadagját pedig a többiek osztották szét maguk között. Innen a csíkok a csésze belső falán. Sietve kortyolták, ketten cukor nélkül, a harmadiknak sem volt ideje megvárni, amíg a kristályok egészen feloldódnak feketéjében. A fellépés előtt érkezett a hegedűs infarktusának híre. Nem!, gondolta, mégis inkább egy bebukott ingatlanközvetítő iroda. Amíg a három irodai alkalmazott a főnök sorsdöntő telefonhívására várt, nagy megkönnyebbülésükre egyiküknek eszébe jutott a kávé. Időközben a főnök is telefonált, vége, a konkurens iroda lenyomta őket az ingatlanpiacról. Megpróbálták megőrizni higgadtságukat, legalább egy pár percig úgy tenni, mintha a nap törés nélkül menne tovább a maga kerékvágásában, és ennek következtében történt, hogy a kávét felszolgáló alkalmazott megszokásból a főnökének is töltött. Ha már így alakult, úgy döntöttek, a távollévő adagjából rituális keretek között részesülnek. Úrvacsorai kehelyként adták a csészét kézről-kézre, és szájsebet, idegen nyállal fényezett felület érintését elkerülendő, mindhárman más szögben közelítették ajkukhoz. Ennek maradt nyoma egymás melletti barna sávokban. És hogy a kudarcos munkahely emlékétől megszabaduljanak, az irodai berendezést mindenestül kitették az utcára, úgy, amint volt. Nem!, gondolta, hiszen világos.

Kérem, döntse el, hogy mit akar, hallotta maga fölött a talált tárgyak múzeumának teremőrét. Elriasztja a vevőimet.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS