Sucker Punch: fejben erős?
Gagyi Benedek 2011. április 13. 09:38, utolsó frissítés: 09:38A 300 rendezője megcsillogtatja, milyen hihetetlen akciójelenetek elkészítésére képes. De elegendőek a zeppelinen járó, gőzzel működő náci élőhalottak egy jó filmhez?
Zack Snyder legújabb filmjéről azon túl, hogy a rendező neve által fémjelzett látványvilágot (300, Watchmen, Az Őrzők legendája: Ga’Hoole baglyai) valószínűleg hozni fogja, és hogy fantáziavilágokról fog szólni, nem igazán lehetett tudni. Ez, mondjuk, természetes, mert Snydernek ez az első eredeti forgatókönyvből készült filmje (bele is segített rendesen, hiszen a szkriptet közösen írta Steve Shibuyával, aki számára szintén ez az első).
Az Álomháború (Sucker Punch) alaphelyzete meseien egyszerű: adott egy ártatlan lány (Emily Browning), akinek édesanyja halála után még mostohaapja durvaságait is tűrnie kell, amíg el nem szakad a cérna, és annak saját fegyverével nem támad bántalmazójára. A dolog és a fegyver nem egészen úgy sül el, ahogy tervezte: apja helyett húgát találja el. A „gonosz mostoha” kihasználja az alkalmat, hogy megkaparinthassa a lányok örökségét, és a lányt egy elmegyógyintézetbe viszi, ahol a főápoló lefizetésével azt is elintézi, hogy öt nap múlva indokalatlanul is lobotómiát hajtsanak végre mostohalányán, így örökre elhallgattatva őt a történtekről.
A bevezetést hipp-hopp elintézik,
öt perc az egész. Nem is kell több, hiszen az eléggé sablonos indítást sokkal tovább húzni egyrészt unalmas lehetne, másrészt a filmbéli valóság épp csak táptalaj a fantáziavilágoknak, csak folyosó, melyen eljutunk a film lényegéhez. Arról van ugyanis szó, hogy az alaphelyzet vázolása után rögtön átváltunk egy fantáziavilágba, mely egy az egyben leképezi a valóságot, csak kiszínesíti azt (még képileg is, hiszen a szürkés tónusok mellé kapunk tompított, szépiás színeket is). Az elmegyógyintézet megfelelője egy bordélyház, a jóindulatú doktornőnek a madame (Carla Gugino), a sunyi főápolónak pedig értelemszerűen a lányokat futtató maffiozó (Oscar Isaac) és így tovább. Az eddig névtelen főszereplőnk is itt kap nevet, nagyon is találó módon Baby Doll lesz. Amúgy a többi szereplőnek is a bordélyház „sztárjaihoz” illő neve van, mint például Sweet Pea vagy Blondie.
Baby Doll az első perctől a szökésen gondolkozik, és amint felfedez erre egy lehetőséget, azonnal be is vonja újdonsült barátait.
A bordélyházi műsor része
a lányok egyéni tánca, melyet madame Gorski tanít be nekik. Az első alkalommal, amikor Baby Dollt odaállítják táncolni, mindenkit levesz a lábáról kivételes tehetségével. Azt viszont, hogy ez pontosan miben is áll, a néző sosem tudja meg. Szerencsére.
Ugyanis a vásznon Baby Doll táncai újabb fantáziákként (világokként a képzelt világban) jelennek meg. Ezeken a második szinteken már nem annyira pontos a leképezés, csak a főszereplők és a cél maradnak meg (például a megszerzendő öngyújtó egy sárkány nyakában található kristályként, egy kés pedig egy egész várost elpusztító bombaként jelenik meg), amúgy viszont minden teljesen elszállt világokban történik, ahol a lelki vivódást, a félelmek legyőzését hatalmas mangás-lassításos-robbanásos, röviden snyderesen szuperlátványos harcok váltják fel. Így például abból, hogy hogy lopnak el a lányok egy térképet, amíg Baby Doll leköti az őröket táncával, nem látunk semmit, csak rengeteg csihi-puhit egy fantáziavilágban, ahol
a gőzzel működő náci élőhalottak zeppelineken járnak.
Első hallásra - és bizony első látásra is - kicsit meredeknek tűnhet a váltás a bordélyház táncerméből egy óriás robotszamurájok elleni kardos küzdésbe. Az biztos, hogy a film alapötletével a rendező-forgatókönyvíró megsokszorozta saját lehetőségeit, hiszen így olyan lélegzetelállító világokat teremthetett, melyek más környezetben értelmetlenek, idétlenek lettek volna. Persze lesz, akinek itt sem fognak tetszeni , de azért szerintem egyáltalán nem volt rossz húzás a fantázia ilyen szintű elszabadítása, mintegy hatványozása.
A film legelső jelenetének bevezetője egy elhúzódó függöny képe; a mögötte megjelenő színpadra és díszletbe vezet be minket a kamera, és ez válik a film „valós” világává. Nagyon találó a színházas utalás, hiszen a film alapját képező megfeleltetések pont úgy működnek, mint a színházi díszlet, illetve maga a színázi konvenció: tudjuk, mi a valóság, de mást látunk bele. Ezt a megfeleltetést viszi szándékosan eltúlzott formában vászonra a Sucker Punch.
Kifordított sémával találjuk magunk szembe: nem leegyszerűsített szituációkba kell többletértelmet látnunk, hanem
a túlsallangozott vizuális fergeteget kell visszavezetnünk
a filmbeli „egyszerű” valóságra. Bár a kivitelezés helyenként kifejezetten öncélú, az ötlet nagyon izgalmas. Elgondolkodtat, hogy vajon a mindennapi életben hányszor ad hozzá képzeletünk a valósághoz apró adalékokat, hogy egyes helyzeteket jobban elviseljünk, vagy esetleg érdekesebbé tegyünk.
A készítők amúgy nem elégedtek meg ezzel az alapötlettel, megpróbáltak belevinni egy pár gondolatot őrangyalokról és önfeláldozásról is, de sajnos ezeket épphogycsak megpedzették, nem kapnak igazán teret. Kár értük, mert mindkettő kifejtésére lett volna lehetőség, főleg a Rocket karakter körül.
A filmnek egyértelműen a fantáziavilág második szintjén történő részei a legerősebbek. Akárcsak Baby Doll, aki szintén ezekben a fantáziavilágokban a legerősebb: a törékeny „babából” félelmetes, céltudatos harcossá válik. Érdekes és furcsa a „fejben erős” kifejezést ilyen módon megelevenedni látni, de a vásznon működik a dolog.
Mint már említettem, Snyder megalkotta saját maga számára az ideális környezetet, hogy megcsillogtathassa, hogy milyen hihetetlen akciójelenetek elkészítésére képes. Sem az abszurd világok (gőzzel működő élőhalott náci katonák – mintha csak egy Grindhouse ál-előzetesből szöktek volna), sem a mangára jellemző béna
iskoláskosztüm plusz magassarkú plusz szamurájkard kombó
nem tud kizökkenteni a lendületes, jó ritmusérzékkel megkomponált akciójelenetekből. És ami a legjobb: ezeket nem is sajnálták tőlünk a készítők, van belőlük rengeteg, de így sem válnak unalmassá, sőt! Amúgy Snyder csak a jól bevált elemeiből építkezik, aki látott legalább kettőt eddigi filmjeiből, az nem fog igazi újdonságokkal találkozni. Ez még nem baj, a minőségnek hála nem zavaró a dolog, de a jövőben (vagyis például a legújabb Superman filmben) nem ártana, ha kicsit frissítene a stílusán a rendező. Azért nem tegnap volt, mikor berobbant a köztudatba a 300-zal, ráadásul mára már akadnak kihívók (például a Resident Evil: Afterlife egyes helyeken már lekörözi).
A rendező másik védjegye az emlékezetes zeneválasztás. A Sucker Punch esetében sincs ez másként, nem alaptalanul hirdeti magát
az év legjobb soundtrackjének
a megszólaló számokkal kiadott album. Kitűnő példa a youtube-on megnézhető első öt perc a filmből, melyben felcsendül az Emily Browning (aki Baby Dollt játssza a filmben) által tolmácsolt Sweet Dreams vészjósló dallama.
Sajnos nem túl változatosak a számok, például kilencből három dalban a fent említett Browning kisasszony énekel, de feltűnik még két számban a Skunk Anansie is, valamint Björk, Carla Azar, Emiliana Torrini is tiszteletüket teszik egy-egy dallal. Nem csak azért olyan különlegesek ezek a számok, mert magukban is egy sajátos hangulatú, de egységes válogatássá állnak össze, hanem azért is, mert ahogy már pár esetben láthattuk Snydernél (például a Simon and Garfunkel szám a Watchmen-ben a temetés alatt) olyan helyeken vannak alkalmazva, ahova első ránézésre nem találnának, mégis kiválóan működnek a gyakorlatban (nem arról van szó, a pörgős akciójelenetekben pörgős számok szólnak, de valahogy a kategórián belüli választások lettek olyan jól eltalálva, hogy az valami hihetetlen), sőt, új rétegeket nyernek.
A színészi teljesítmény,
ha nem is éppen erős pontja a filmnek, tartja a szintet, nem válik zavaróvá sehol. Emily Browning alakítása kissé fásult, valahogy túlságosan visszafojtott, még akkor is, ha figyelembe vesszük karakterét, meg a történet valamilyen fajta magyarázatát erre a film végén. Érdekes lenne, ha teremtődne valamilyen kapcsolat a karakter és fantáziái között (azon túl, hogy ő a főszereplő bennük), vagyis kapnánk valamilyen minimális indoklást, hogy miért pont azt látjuk, amit. Ehhez viszont valamivel több érzelmi mélységnek kéne megjelennie mind a játékban, mind a forgatókönyvben.
Említést érdemel még Abbie Cornish, aki másik aktuális filmjéhez (Limitless) képest, mely amúgy szinte egy időben debütált a Sucker Punch-csal, valamivel nagyobb szerepet kap, s akinek kifejezetten jó pillanatokat köszönhetünk. Vagy ott van még Jena Malone, akit (akárcsak Jake Gyllenhaalt) egy kicsit mindig a Donnie Darko-beli szerepében fogunk látni, bármennyire más karaktert is alakít, bármennyire is jól. Ez esetben is nagyon meggyőzően alakítja a meggondolatlan, de érzékeny húgot (ugyanis a filmben karaktere, Rocket és Sweet Pea testvérek). Picit csalódás Carla Gugino játéka, de az ő esetében nagyjából a forgatókönyv okolható, hiszen karaktere egyáltalán nincs kibontva, noha lenne tér ahova.
A szűk réteget, akiknek ezt a filmet címezték, megpróbálták kiszélesíteni azzal, hogy a durva, véres jelenetek teljes egészében kimaradtak. Nem tudom, hogy ez mennyivel több mozibelépőt hozott a konyhára a stúdiónak, de az biztos, hogy nem ezen fog múlni a film fogadtatása. Sajnos sem a látvány, sem a zene, sem pedig az érdekes alapötlet nem pótolják a mondanivaló erőtlenségét és a sekély karaktereket, márpedig ezen összetevők nélkül akárhogy is nézzük, csak egy nagyon szórakoztató akciófilmet kapunk, de ennél nem sokkal többet.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
