Rekordhosszúságú megnyitóval kezdődött a TIFF
Dunai László, Fülöp Noémi 2011. június 04. 12:07, utolsó frissítés: 12:17A tizedik fesztivált hosszas diplomaosztogatással és gólyalábas léggömb-emberek táncával nyitották meg.
Valószínűleg az idei volt minden idők leghosszabb TIFF-megnyitója: laza másfél órát tartott (nyitófilm nélkül). Tudor Giurgiu műsorajánlóval kezdte, közben megemlítve azt is, hogy idénre elmúlt az összes tavalyi pesszimizmusa, illetve hogy Kelemen Hunor kulturális miniszter betartotta a támogatásokra vonatkozó ígéretét. Mihai Chirilov idén is kalapot viselt, és kétszer is leejtette a mikrofonját, a közönség nagy örömére.
Úgy tűnik, idén egyetlen kolozsvári, főtéri rendezvény sem múlhat el az U Mobitelco országos bajnok kosarasainak megünneplésére szánt reklámszünet nélkül: Tudor Giurgiu is a színpadra hívta a csapat edzőjét. Utána pedig hosszas diplomaosztás következett, olyan embereknek, akik a fesztiváligazgató meglátásában fontos szerepet játszottak abban, hogy a TIFF létrejöhessen, megmaradhasson és fejlődhessen.
Amikor Csomafáy Ferenc újságíró után (akit Tudor Giurgiu általam ismeretlen okból filmkritikusként említett), Gheorghe Funar ex-polgármestert is a színpadra szólították, fellélegeztem – nyilvánvaló volt, hogy túl vagyunk a megnyitó mélypontján.
És valóban, ennél már csak jobb lett. Láttunk egy kisfilmet a TIFF első, 2002-es, majd legutóbbi, 2010-es kiadásáról. Jut eszembe, a közönséget arra kérték, hogy bármilyen, az első fesztiválhoz kapcsolódó tárgyi emlékkel vagy sztorival jelentkezzenek a főtéri sátrak egyikében (nem volt tiszta, hogy Tudor Giurgiu pontosan melyikre is mutat). Az ereklyékért jutalmat ígérnek.
Megemlékeztek Alex Leo Şerban filmkritikusról, aki idén hunyt el, és bejelentették: emlékére ösztöndíjat alapítanak, amelynek segítségével évente egy fiatal filmkészítő New Yorkban tanulhat majd. Végül a La Compagnie des Quidams gólyalábas, világító fejű léggömb-emberei táncolták körbe a főteret. Könnyű kitalálni, hogy sokan már a nyitófilm előtt hazaigyekeztek.
Pedig ha vártak volna, igazán kellemes élményben lehetett volna részük. A nyitófilm előtt ott bújkálhatott a nézők fejében a félelem attól, hogy ha olyan megöregedett nagyágyúk játszanak együtt egy filmben mint Catherine Deneuve és Gerard Depardieu. Hogy az egykori sztárok már nem tudnak kiemelkedőt produkálni a vásznon, csak újra akarják élni a régi nagy sikereiket, már csak önmagukat másolására képesek.
De a tegnap esti vetítés megkönnyebbülés volt, mert mindkét színészveterán nagyot alakított. Talán azért, mert a Potiche az 1970-es években játszódott, abban a korban, amikor még ők is fiatalok voltak. Most pedig öreg fejjel kellett újraélniük az akkori időket, ami tökéletes alap volt a szerepeik megformálásában.
A film egy azonos című francia színdarab adaptációja (szabadfordításban “trófea feleség”-et jelent). 1977-et írunk, mikor Suzanne Pujol (Catherine Deneuve), a 30 éve háztartást vezető “trófea feleség” ráébred, hogy ki kell lépjen a zsarnok gyárigazgató férje Robert (Fabrice Luchini) árnyékából. A férfi folyamatosan megcsalja titkárnőjével, ami felett Suzanne nagyvonalúan szemet huny, hiszen neki csak az a dolga, hogy a „férje véleményét ossza”.
Mikor azonban az esernyőgyári dolgozók sztrájkba lépnek és foglyul ejtik Robertet, Suzanne elérkezettnek látja az időt, hogy kezébe vegye életének és az üzemnek is az irányítását. Az idő és a gyár eredményei döntése helyességét bizonyítják, hiszen az eladások nőnek, ugyanúgy, mint az asszony önbecsülése. Persze ebben közrejátszik az is, hogy sikerül felmelegítenie egy régi szerelmet a város szocialista polgármesterével, Maurice Babin-el (Gérard Depardieu).
Ha már pártról beszélünk: a film mozgatórugói a személyes vágyakon kívül a korabeli politiaki ideológiák. A munkás- és feminista-mozgalmak, valamint az akkor már kihunyóban lévő szocializmus adja meg a hátteret az egész családi történetnek. A filmben nagy szerepet játszik a házaspár két felnőtt gyermeke Joëlle (Judith Godrèche) és Lauren (Jérémie Renier) is, mindketten kiveszik a részüket az anyjuk és az apjuk között zajló nemek harcából.
François Ozon rendezésében egy jól elkészített, szórakoztató és vizuálisan magával ragadó szatírát láthattunk. A ’70-es évek stílusa, vizualitása olyannyira hitelesen van újrakreálva, mintha tényleg 40 éve készült volna a film. A jelmez- és díszlettervezők mindenre aprólékosan odafigyeltek: tapétától kezdve a gombkilincsekig, a retro haj-viselettől a trapéznadrágos, kötött-mintás-pulóveres ruha-stílusig mindenről süt az alapos kutatómunka: nem csak látod a hetvenes éveket, hanem érzed is.
A fesztiválfilmek kedvelői és a könnyedebb filmeket szerető mozibarátok is szerethetik az alkotást, hiszen a színes, játékos, vígjátéki hangulat végig megmarad a filmben, és a történet is elég komplex ahhoz, hogy egy percre se váljon unalmassá.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
