A betonfesztivál, amely a zöldbe költözött
B.P.E. 2011. július 02. 17:00, utolsó frissítés: 2011. július 04. 08:51A tavalyi kimaradás után a B’EstFest új koncepcióval tért vissza idén. Az első benyomások vegyesek a Tunari községbe költözött rendezvényről.
Szeretjük a kihívásokat, de azért azt nem vállaltuk be, hogy egy fesztivál első igazi kiadásán egyből kipróbáljuk a sátortábort. Így a Tunari községhez lehető legközelebb eső hotelben, Otopeniben foglaltunk szállást. Ez azonban még mindig nem volt elég közel: kábé 10 kilométernyire voltunk a fesztivál helyszínétől.
És ezzel máris elértünk a bukaresti rendezvények legfájóbb pontjához, a közlekedéshez. A B’EstFest ugyan kidumált egy buszjáratot a RATB-vel, és mikrobuszokat is indított, de ezek legközelebbi megállója a Szabad Sajtó téren van, ami a hotelünktől valamivel messzebb van, mint maga a fesztivál. A bukaresti taxisok pedig nem arról híresek, hogy a közzétett árlistájukat irányadónak tekintenék. Ráadásul péntek délután még a hotelrecepciós sem tud segíteni abban, hogy listaáron kapjunk szállítást: a hetedik általa hívott taxitársaságnak végre van szabad autója,
és akkor már az ár is mindegy.
De egy fesztiválbeszámolóból ennyit pont elég is a fővárosi taxiskultúrára pazarolni. A korábbi években a Romexpo betondzsungelében szervezett B’EstFest egész jó új helyszínt talált magának, a falu szélén lévő területhez frissen lekövezett út vezet, amely a parkolózóna előtt ér véget. Jobbra száznál több parkoló autó, balra a fesztiválterület, amelyből kimagaslik a két nagyobb színpad és egy csillogó-villogó vidámpark, amely hangulatában teljesen elüt attól, amit egy fesztiváltól várna az ember.
A bejáratnál minden simán megy, bár karszalagot nem kapunk – a napijegyeseknek csak kifele jár, ha még vissza akarnak jönni. Állítólag épp érkezésünk előtt zavartak ki egyébként tucatnyi tunari-i fiatalt – a fesztivál azt ígérte, a helyi lakosok személyijük felmutatásával ingyen vehetnek részt a rendezvényen.
Ahogy belépünk az első, amit észreveszünk, a szponzorok erőteljes jelenléte: mindenhol Ciuc, Coca-Cola és Jagermesiter logók virítanak, a Románia országbrand fehér alapra feltett, szintén markánsan jelenlévő logója könnyed színeivel üdítően hat köztük.
Balra a héten bejelentett legújabb zenei helyszín, a Future Heroes Stage áll, egy egyszerű, kis színpad, előtte 30-40 emberrel, a színpadról meg épp most szól le a Butterflies in my Stomach gitárosa a szervezőknek, hogy a műsoridejük 40 perc, nehogy már leszállnának 35 után. A zenét csak a hangfalakhoz elég közel állók hallják tisztán, mivel a nagyszínpad hangosítása elég csúnyán rászól erre a kis helyszínre – ezt azért jobban is be lehetett volna mérni.
A nagyszínpadon éppen az Omul cu Şobolani játszik, a tömeg itt sem fergetegesen nagy, és úgy döntünk, inkább körbejárjuk a fesztiválterületet, amíg a nemetközi előadók a színpadra kerülnek. Közben újabb kellemetlen meglepetés ér: azt eddig is tudtuk, hogy a B’EstFesten zsetonnal zajlik a fizetés, viszont az árak fájnak: egy csapolt szűretlen csíki sör vagy egy Silva 1,5 zsetonba, azaz 7,5 lejbe kerül, egy Hieneken 2-be, és csak a Ciuc Premium vehető meg egy ötlejes zsetonért.
Sörrel a kezünkben megyünk terepszemlét tartani a gödrökkel és kisebbecske árkokkal barázdált kaszálón. A méreteiben - főleg magasságában - eléggé impozáns nagyszínpad mellett mindenféle kólás játékok, amelyeken egy pohárért lehet részt venni, mellette a Ciuc sátra, benne mindenféle hangszereket lehet próbálgatni, egy alkalmi formáció éppen egy Vama Veche dalt ad elő, ahhoz képest nem is rosszul.
A Jagermeister Dance Arenában – ami egy kábé 20x10-es nyitott sátor – még nem kezdtek játszani a dj-k, így viszonylag kicsi a mozgás. A tér közepén lévő Food Court az előzetes filmecskében sokkal jobban nézett ki, mint élőben. Igaz, nem elsősorban a kinézet (egyszerű fehér sátracskák által övezett, sörpadokkal telepakolt terecske) a probléma, hanem a választék: szinte csak miccs, sörkolbász, csirkemell és cigánypecsenye kapható mindenhol. De ez legalább nem drága: 1 zsetonért két miccs jár, mustárral, kenyérrel.
De ha ezen kellene élni három napig...
A nagyszínpad mellett balra áll a kólás színpad, a kettő soha nem szól egyszerre: amíg az egyiken zenélnek, a másikon átszerelnek, így nem kell félórákat várni a koncertek közt. A B’EstFest eddig három kiadása közül kettőn is ugyanez volt a koncepció, annyi különbséggel, hogy akkor a két színpad egyforma méretű volt.
A színpadtól nem messze áll az Elephant vs. Goblin – két bukaresti pub közös kocsmája, ahol szintén vannak koncertek – most éppen a Nişte băieţi nyomja régi román slágerek punkfeldolgozásait, elől nagy a tülekedés – a fesztiválokon mindig működik ez a zene, egyszerű, lehet rá ugrálni, és a dalszövegeket is mindenki kívülről fújja, így az együtt éneklés is megvan.
Egy, kettő, háron, négy – számol magyarul az énekesük, miközben az egészen civilizált vécék felé veszem az irányt. A piszoáron kétnyelvű felirat jelzi, hogy ez piszoár: magyar és francia. Félóra alatt több magyar szó és felirat egy bukaresti rendezvényen, mint Kolozsvár főterén. Apropó magyarok, később egy fiatal csíki párral is megismerkedünk, jó látni, hogy figyelnek arra, ami az ország másik felében történik.
Még beugrunk egy sörre egy buszból átalakított mobilkocsmába, megbeszéljük, mennyire nem illik a vidámpark ide, én még bekukucskálok a sátorba berendezett képzőművészeti kiállításba, megnézzük az extrém sport zónát, ahol bmx-esek és deszkások nyomják, és mivel közben szemerkélni kezd az eső, az „aréna ” fele vesszük az irányt, ahol 2 zseton egy shot. Cserébe a műanyag pohárka mellé kapunk egy kupont is, amit ideiglenes tetoválásra (a fellépők logóit fújják ránk) vagy egy ordításra lehet beváltani a hangerőt mérő fülkében, ahol le is fotóznak, amint épp üvöltözöl. Ne is mondjam, ma már a társaságból mindenki halkabban beszél, mint tegnap, és
a tetkók lekopása miatt aggódik.
A nagyszínpadon most kezdett a Flogging Molly. Ők körülbelül annyira bonyolult zenét játszanak, mint a Scooter. Közismert ír dalokat pörgetnek fel punkosra, viszont bulizásra ez tökéletes, ráadásul élőben is jók. És hát az sem mindegy, hogy minden gépről szól, vagy ott van egy hangszerek garmadáját – többek közt harmonikát, furulyát, hegedűt és bendzsót – felvonultató zenekar. Egyszóval a FM ideális fesztiválzenekar, és aki ott volt, az nem is nagyon ellenkezhet ezzel. A probléma inkább az volt, hogy nem voltak ott túl sokan: laza lépésben, mindenféle gyurakodás nélkül jutottam előre a harmadik sorig. Viszont ha már ott voltam, nem tudtam megállni, hogy ne perdüljek táncra.
A Molliék után a másik színpadon kezdő Comát sikerült teljesen kihagynunk, pedig elindultunk arrafele, de egy olyan vargabetűt írtunk le, amelynek következtében a Future Heroesnál kötöttünk ki, épp a Toulouse Lautrec végére. Közben az Arénában is beindult a zene, elég halkan, de így is beszűrődött a nagyszínpad küzdőterére is.
A Jagerrel jól ment a bólogatás, és mire észbe kaptunk, mehettünk is vissza, mert közeledett az est főattrakciója, a Skunk Anansie. Rájuk már valamivel többen voltak kíváncsiak, mint az FM-re, és valószínűleg még többen jöttek volna, ha nem szervezték volna rá a Rock the City kamufesztivált a B’EstFestre.
Egyébként a Prodigyhez fűződik a nap poénja: csütörtök este a zenekar stábja megérkezett a B’EstFest helyszínére, és elkezdtek kipakolni. A Rock the Cityn fellépő briteknek ugyanis nem szóltak a szervezők, hogy a fesztiváljukat átköltöztették a Romexpótól az Alkotmány térre, a Romexpónál pedig a B’EstFest helyszínére irányították őket. Kábé ezért nevezem kamufesztiválnak a Rock the Cityt, meg azért is, mert az impozáns meghívottlista és a hároméves hagyományuk ellenére annyira sem voltak képesek, hogy legalább egy honlapot összedobjanak.
A közönséget a Green Day Dookie című lemezének dalaival melegítik be a hangosítók, majd elkezdenek villogni a fények, és egy drum and basses intró után bevonul a zenekar. Azt hittem, hogy énekesnőjük, Skin akkor volt utoljára igazán menő, amikor a feketére festett szájjal és narancssárga Nike-ban vonaglott egy bevásárlóközpont parkolójában a Weak videójában 15 évvel ezelőtt. De nem:
a kopasz énekesnő ugyanolyan energikus és gyönyörű maradt,
és ezt a végeletekig ki is hangsúlyozta testhezálló, csillogó fekete ruhájával és a hozzátartozó tollakkal. Fenomenális jelenség volt, és akkor még a hangjáról vagy stagediovingolásáról nem is beszéltünk. A zenekar a Political című slágerével kezdett, és Skinnek kábé 5 másodpercre volt szüksége, hogy ujja köré csavarja a közönséget. Legnagyonbb slágereik, A Weak és a Hedonism a szettjük közepére került, de az új lemez, a Wonderlustre néhány dalát is bemutatták, és a közönség ezeket is vette. Az az igazság, hogy aznap este akár a Kicsi kutya tarkát is kitörő lelkesedéssel fogadtuk volna, mert ilyen ez a Skunk Anansie.
Utánuk már nehéz lett volna bármi mással magasabbra tenni a mércét, és ez Roger Sancheznek nem is igazán sikerült. Az éjjel fél 3-kor az Arénában kezdő Caspának viszont állítólag igen: az emberek be sem fértek a helyszínre, és a szombaton koncertező Asian Dub Foundation tagjai is szinte hajnalig buliztak a dubstep nagy alakjával.
Mi azonban már Sanchez szettjének a közepén elhúztunk, miután sikerült egy taxissal megállapodni, hogy 60 lejért hazafuvaroz. Ma már korábban bemegyünk a fesztiválra, egyrészt mert szeretnénk napfényben is megnézni, mit tud, másrészt mert már 7-kor kezd a Şuie Paparude, aztán meg jön az Asian Dub Foundation, a Lamb és Mika. Egyiket sem szívesen hagynám ki.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
