Erdélyben is bemutatták a Kopaszkutya Kettőt: fanyalogtunk
Búzás Annamária 2011. december 14. 09:22, utolsó frissítés: 12:30A #i#Kopaszkutya Kettő#/i# még címadás szintjén sem méltó az eredeti 1981-es alkotáshoz. Nem kopasz, és nem kutya. Semmiben sem folytatása az előzőnek.
A hivatalos weboldalon Szomjas György filmje a "játékdokumentumkoncertfilm" címkét viseli, ami már eleve kétségeket ébreszthet a nézőben. A rendező talán többet akart megvalósítani, mint ami lehetséges.
Játékfilmről nem beszélhetünk, a filmnek nincs egy fiktív sztorija. Dokumentum már igen: a film felét a Kopaszkutya tagjaival készült interjúk teszik ki. Koncertfilmnek is megfelel, ugyanis a másik felében koncertfelvételeket láthatunk. Csakhogy hol marad a rendezői munka? Interjúkat és koncertfelvételeket ilyen formában összeállítani egy szerkesztő is képes.
A három főszereplő – Hobó, Deák Bill Gyula és Póka Egon – beszélgetéseiből csupán a régi szép időkről kapunk újra képet: ugyanazt mondják el újra, megerősítik, de kevés igazán személyes töltetű történet hangzik el. Azt többször is kihangsúlyozzák, hogy Hobó írta a szövegeket, Egon szerezte a zenét, és
Bill volt a király, de hát ezt eddig is tudtuk...
Az interjúk nagy része semleges terekben készült, csak Deák Bill engedi be a nézőket a lakásába, Hobó egy irodahelyiségben és a kertben beszélget a rendezővel. Ahol a szereplők nem mondják el azt, amire a rendező kíváncsi, ott Szomjas átveszi a beszélgetés fonalát, és ő meséli el voiceoffban, hogy mi hogyan is történt.
Harminc év elteltével a néző talán arra lenne inkább kíváncsi, hogy mi történt a zenészekkel az elmúlt években, miért vált szét a csapat, ki hol tart, kinek mik a tervei. Ehelyett végig csak a Kopaszkutya film kapcsán sztorizgatnak, a régi rendszer nehézségeiről, a Kopaszkutya jelentőségéről, dalaikról beszélnek. Deák Bill még hozzáteszi, hogy ő valójában focista szeretett volna lenni, de tizenegyéves korában elveszítette a lábát. Blues zenét csak az énekel, az érzi át, aki a külvárosi szegénységből jön – ebben mind a három zenész egyetértett. Hobó pedig úgy tudott a blues dalokhoz hiteles szövegeket írni, hogy Deák Bill és Póka Egon tapasztalataiból építkezett.
A szövegek, a dalok a külvárosi embereknek szóltak,
ahogy ez a Kopaszkutya filmből is kiderül. De ha valaki nem látta az 1981-es alkotást, csak ezt a dokfilmet nézi meg, akkor is teljes képet kap a Hobo Blues Band teljes repertoárjáról, sőt, a film végéig szinte kívülről fújhatja a szövegeket is, mert több dal szinte egészében elhangzik, akár ismétlődik is – Kőbánya Blues, Tetovált lány, Torta, Johnny B. Good.
A dokumentumértéket növelni hivatott rajongói (rövid) interjúk mennyiségileg kevesek, minőségileg pedig amatőrök. Persze dokumentumfilm esetében a kamerakezelés lényegében nagyobb szabadságot élvez, de ez nyilván nem jelenti azt, hogy életlen, nézhetetlen képek is bekerülhetnek. Az eltúlzott vizuális effektusokra meg talán egyáltalán nem is lett volna szükség, ha már dokumentumról van szó.
A színek szaturálása és deszaturálása teljesen önkényesen történik, értelmetlen, értelmezhetetlen: néha Hobó alakját látjuk fekete-fehérben, a körülötte levő környezet meg szinte kiég, néha Deák Bill Gyula lesz fakó, néha csak egy felirat színei telítődnek. Ha a rendező a Kopaszkutya technikájára akart ezzel utalni, akkor eléggé mellélőtt. A 81-es filmben ugyanis ez egyfajta stilizációnak felel meg, és nem bontja meg a narratívát, hanem felerősíti a fikció jellegét – nem is beszélve arról, hogy a filmkép is kiváló minőségű.
Mintha a két filmet nem is ugyanaz a Szomjas György rendezte volna.
Az első az elmúlt 30 év ellenére is nézhető, szerethető, minőségi alkotás, a második még kísérletnek is rossz. A filmbe folyamatosan beékelődnek rövid idézetek híres emberektől, zenészektől, ráíródnak a képre. Ezeket még elolvasni is nehéz, mert a szereplők közben beszélnek, a szöveg úgy jelenik meg a képen, mintha feliratozás lenne, ráadásul az idézetnek semmi köze nincs az éppen elhangzó szöveghez, de talán a filmhez sem. Ez is egy rájátszás a Kopaszkutyára, és sajnos ez is mellé megy.
Biztosan Hobó sem így akarta magát viszontlátni: a zenész ellentmondásba keveredik, de a film ezt sem fejti ki. Az elején azt hangsúlyozza, hogy a Hobo Blues Band elhatárolta magát az elitizmustól, a sznob belvárosi rétegektől, de később mégis egyfajta intellektuálisabb irányt vett. Ez a fejlődés kifejezetten érdekes lehetett volna. Hobó József Attila iránti rajongása is köztudott, ami nemcsak dalban, de külön előadásban is testet öltött. De a rendező képtelen volt mérlegelni az eltelt 30 évet, leragadt 1981-ben, és azóta is ott van.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt