The Artist: egy letűnt kor újraélesztése
Búzás Anna 2012. március 02. 13:53, utolsó frissítés: 14:02Be lehet csalogatni a nézőket 2012-ben a mozikba egy némafilmmel? A #b#Michel Hazanavicius#/b# rendezésében készült Oscar-díjas #i#The Artisttal#/i# mindenképp. Egyszerre zseniális filmtörténeti bravúr és középszerű melodráma.
Az idei Oscar-díjas film ambivalens viszonyulást váltott ki belőlem. Kedves és naiv film, amely nem akar semmi mást, csak szórakoztatni. Az ötlet, hogy némafilmet készítsenek a némafilmről, valóban eredeti. A történet azonban túl klasszikus, túl kerek, hiányzik belőle egy olyasfajta reflexió, ami a mai korra is vonatkozik, amitől aktuális lehetne. A The Artist csak a némafilmre önmagára reflektál.
A történet főszereplője George Valentin némafilmsztár, aki segít a fiatal Peppy Millernek, hogy bekerüljön a filmes szakmába. Az 1929-es év beköszöntével azonban fordulat áll be, megjelenik a hangos film, és már nincs szükség a középkorú George Valentinre, de a fiatal Peppy Millerre annál inkább. A fiatal és még kezdő színésznő nemcsak csodálja a némafilmest, hanem szerelmes is lesz belé.
Jean Dujardin kétségtelenül nagyot alakít a filmben, igazi némafilmsztár, pici bajusszal, hatalmas vigyorral és egy kutyussal. A külseje hasonlóságot mutat az Orson Welles játszotta Charles Foster Kane-nel az Aranypolgárból (1941), a két film története is hasonló. Ott egy sajtómágnás felemelkedése és bukása elevenedik meg, itt pedig egy némafilmes válsága a téma. A Peppyt játszó Bérénice Bejo igazán kedves, de felejthető, kicsit érződik rajta, hogy "némafilmes" akar lenni – a szépsége azonban vitathatatlan.
A film valóban visszarepíti a nézőt a némafilmek világába, másfél óra erejéig kikapcsolunk, és egyáltalán nem hiányoljuk a mai filmek már-már kötelezővé vált eszköztárát: a bravúros vágásokat, az élénk színeket, a CGI- és a többi effektet. A The Artist egy némafilmes melodráma, és éppen attól erős, hogy néma. Ugyanezt ha hangosfilmen látnánk, valószínű, hogy nem is emlékeznénk rá. Kedves és naiv, apró gegeket mutat be, és nem akar semmi mást, csak szórakoztatni.
A hangok csak két jelenet erejéig "tűnnek fel", ezek közül egyik a film legerősebb jelenete: George Valentin rémálmában hallja a hangokat, kivéve a saját hangját. Ez a jelenet végre kibillenti a nézőt a melodramatikus hangulatból, felvillantja egy kísérleti szál lehetőségét, ami azonban nem folytatódik, de legalább felélénkít.
A The Artist nem az első és az egyetlen film, amely a némafilmes korszakhoz nyúl vissza, sőt van ennél jobb némafilm is, ami 2000 után készült. Ott van például Esteban Sapir La Antena című filmje az elnémult városról, amely a némafilmes apparátust céllal használja, megidézi a Gerorge Méliés-féle attrakció moziját, Fritz Lang Metropolisának futurisztikus világát, mindeközben pedig a kompozíciók a digitális effektekre épülnek. De Aki Kaurismäki Juha című filmjét is megemlíthetnénk.
A mozik látszólag nem bíznak a film sikerében, a félreértések elkerülése végett a külföldi és hazai mozikban is kifüggesztettek olyan "plakátokat", amelyek felhívják a néző figyelmét arra, hogy valóban némafilmet fog látni, zenei kísérettel, inzertekkel és fekete-fehér képekkel. Hát igen, ilyen egy némafilm.
Ami biztos, ezt a filmet olyanok is megnézik, akik amúgy soha nem néznének, vagy eddig nem néztek némafilmet. Ezért elismerés jár Hazanaviciusnak, becsalogatja a közönséget a moziba, hogy azután mélyvízbe dobja őket és a film korai nyelvével ismertesse meg őket. Ami pedig még biztosabb, hogy a szakma és a filmkritikusok imádni fogják, sőt már imádják, ezt bizonyítják az eddigi díjak és kritikák. De vajon mi történt volna, ha nemcsak Michel Hazanavicius fejéből pattant volna ki az ötlet, hogy némafilmet készítsen?
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
