Ne ítélj? Újra Cannes-ban Cristian Mungiu
Gyenge Zsolt 2012. május 19. 09:44, utolsó frissítés: 09:44A După Dealuri a néhány éve Moldovában zajlott, apácák és egy pap által végrehajtott ördögűzéses történetet meséli el, a sztori személyes hátterét is kibontva.
A szolid taps mellett szórványos búú-zás fogadta első sajtóvetítésén a monstre, két és fél órás új Mungiu-filmet, aki 2007-es aranypálmája után újra esélyt kapott a cannes-i versenyprogramban. A După Dealuri a néhány éve Moldovában zajlott, apácák és egy pap által végrehajtott ördögűzéses történetet meséli el fikcionalizált formában, a sztori személyes hátterét is kibontva.
Barátságnál gyengédebb viszonyt enged sejtetni a film
az árvaházban felnőtt fiatal lányok között, akik közül az egyik németországi munkából érkezik haza, hogy magával vigye időközben apácává lett barátnőjét. A film középpontjában a sztori gerince ellenére nem a szó szoros értelmében vett vallás, hanem az elköteleződés és annak kierőszakolása áll. A nyugatról hazatért lány a korábbi szerelmet (?) kéri számon az azóta másfajta elhivatottságra találó barátnőn, társa viszont a hit és isten megtalálására próbálja őt rávenni. Két különböző, egymást kizáró, megszállottsággá váló elköteleződés csap itt össze, amelynek végül drámai következményei lesznek.
Első reakciónk egy ilyen történet esetében – mint ahogy az a Hans Christian Schmid Requiem című filmje esetében történt – az lenne, hogy az egyházat, illetve legalábbis annak ördögűzésben résztvevő tagjait elítéljük, azonban Mungiu filmje nagyon finoman bánik ezzel a kérdéssel.
A film során minden oldal felmentést kap
(mindkét lány, a papok, de még az orvosok is), hiszen a radikális megoldást mindenki, még az ebben végül résztvevő pap is a végsőkig megpróbálja elkerülni – szinte az az érzésünk, akaratuk ellenére kényszerülnek bele ebbe a helyzetbe. Az igazán felkavaró az Mungiu megközelítésében, hogy – talán keresztényi értelemben – nem ítélkezik, így nem kapunk egyértelmű válaszokat, nem tudunk egyik pozícióval sem azonosulni, sőt még gonoszt vagy valódi bűnbakot sem találunk. A cikk elején említett búú-zás valószínűleg pont ennek az egyértelmű ítélkezés elmaradása miatti zavaró, elbizonytalanító érzésnek szólt.
Mungiu igazi tehetsége abban mutatkozik meg, hogy képes ezt a nagyon sokat beszélő, minimális akcióval járó hosszú történetet úgy elmesélni, hogy szinte érthetetlen módon végig folyamatosan fenntartja a feszültséget. A zsúfoltan induló sajtóvetítésről a hasonló filmek esetében megszokottak ellenére szinte senki nem távozott, tátott szájjal figyeltük ezt a nyugati világ számára kissé idegen, nehezen átélhető témájú mozit.
Természetesen ebben a filmben is megjelennek a román filmekből jól ismert, de minden alkalommal továbbra is ijesztő találkozások a hivatalok és kórházak unott, elidegenedett és dilettáns dolgozóival, amelyek felkavaróan világítanak rá Kelet-Európa állandósuló átmenetének tragikus, elembertelenítő mivoltára. A zárójelenet pedig megcsillant valamit abból az
ironikus, utánozhatatlanul finom és kedves humorból is,
amellyel ez a filmes generáció képes mindezt nézni.
A fesztivált beharangozó cikkben azt mondtuk, Mungiu feladata most az, hogy bebizonyítsa, nem egyedüli szerencsés alkalom volt a 4-3-2 hatalmas sikere. A După dealuri révén biztossá vált, hogy a román új hullám egyik legjobb rendezőjéről van szó, abban azonban nem vagyok biztos, hogy a legjobb témához nyúlt. Talán a megtörtént esemény kötötte meg túlzottan a kezét, de a ma embere számára idegenül ható sztoritól nem sikerült elemelkednie eléggé ahhoz, hogy a konkrét helyzeten túlmutató jelentéseket lehessen kiolvasni belőle, vagy hogy legalább releváns érzelmeket lehessen társítani hozzá és megérteni általa.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
