Visky Ábel: ez az eddigi legszemélyesebb filmem
Búzás Anna 2012. június 09. 11:31, utolsó frissítés: 20:53A kulcs talán abban volt, hogy ezek a kérdések először voltak feltéve, így a beszélgetéseknek valós tétjük volt – mondta Visky Ábel, a TIFF-es helyi verseny fődíjasa a filmjében elhangzó párbeszédekre vonatkozóan.
Visky Ábel Családi filmjével idén másodszor nyerte meg a TIFF helyi filmek versenyét, 2010-ben az Éjszaka a földön c. kisjátékfilmjéért megosztott első díjat kapott. Ábel elvégezte a Sapientia Egyetem Filmművészet, fotóművészet, média szakát, jelenleg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem film- és televíziórendező szakán elsőéves hallgató.
A Családi film formailag nagyon egyszerű, tartalmilag nagyon erős: Ábel családtagjaival való őszinte viszonyát mutatja be külön-külön szituációkban. A film forgatásáról és a rendező módszereiről beszélgettünk.
Milyen érzés másodszorra nyerni TIFF-es helyi versenyt? Számítottál rá?
‒ Nagyon meglepődtem, egyáltalán nem számítottam rá. Ez az eddigi legszemélyesebb és formanyelvileg talán legegyszerűbb filmem, aminek a legnagyobb értéke nem a filmes kifejező eszközök gazdag használatában, hanem a szereplők őszinteségében rejlik. Amikor készítettem, a személyes motiváció - a családtagjaimmal való viszonyom tisztázása - legalább olyan fontos cél volt, mint hogy jó film szülessen. Sejtettem, hogy a környezetem számára ez egy fontos dokumentum lesz, viszont fogalmam sem volt arról, hogy miként fog működni a személyes ismeretségi körömön kívül.
Lehet-e tudni, hogy a zsűri hogyan értékelte a filmed?
‒ Nem tudom, a vetítésen sajnos nem tudtam részt venni, úgyhogy igazából senkivel nem tudtam közülük találkozni.
A helyszínek mennyiben személyesek? Te választottad, vagy megbeszélted a szüleiddel és a testvéreiddel is?
‒ Az alapötlet az volt, hogy minden családtagommal külön-külön olyan környezetben és olyan tevékenység közben beszélgetek, ami valamiképpen jellemezheti a velük való kapcsolatomat. A helyszínekről és a szituációkról egyedül döntöttem. Az első jelenet egy uszodában zajlik. Ez nem egyszerűen azért volt fontos, mert korábban megtörtént, hogy apámmal elmentünk közösen úszni, hanem azért is, mert ez a film a meztelenné válásról szól. Az anyámmal való jelenetben fontos volt, hogy valami vidám és felszabadult pillanatban mutassam meg magunkat, amiben a spontaneitás is helyet kaphat. Az öcsémmel kellett egy extrém, de mégis rezignált környezet, és mivel a forgatás előtt nem sokkal kaptak rá a barátaival a Szamoson való gerilla-csónakázásra, ez jónak tűnt. A húgommal meg egy apró közös csodavárás volt a keret, de ezt már nem lövöm le.
Előre tudtátok, hogy kb. miről fogtok beszélni?
‒ Az általam feltett kérdések mindig ugyanazt a témakört boncolgatták: azt, hogy hogyan alakult a szüleimmel és testvéreimmel való kapcsolatom gyerekkoromtól mostanáig. Amikor a filmet készítettem, egy olyan időszakban voltam, amikor fokozott igényt éreztem a családon belüli kapcsolataim tisztázására, mivel éppen elmenőben voltam otthonról. Erre volt nagyon jó alibi ez a film: így elbújhattam az alkotás álcája mögé azért, hogy a saját identitásom megfogalmazása miatt számomra nagyon fontos kérdéseket feltehessek.
Gondolom, hosszabb beszélgetéseket vettél fel. Mi az, ami kimaradt?
‒ Igen, mindenkivel nagyjából egy órányi anyagot vettem fel. A kimaradt jelenetek egy része titkos, másik része unalmas, úgyhogy nem beszélnék róluk.
Hogy tudtad azt elérni, hogy a családod ennyire természetesen viselkedik a kamera előtt?
‒ A felvételi technika az volt, hogy letettem a kamerát egy állványra, beállítottam a kompozíciót, elindítottam, és beálltam vagy beültem a másik szereplő mellé. Szóval nem volt operatőr, nem volt stáb, csak mi ketten, meg a kamera. És elkezdtünk beszélgetni olyan témákról, amik érdekesebbek és fontosabbak, mint a kamera. A kulcs talán abban volt, hogy ezek a kérdések először voltak feltéve, így a beszélgetéseknek valós tétjük volt, és emiatt a mondatok többsége nem a kamerának, hanem egymásnak szólt.
Most min dolgozol? Miről fog szólni a következő filmed?
‒ A következő filmem egy vak párról, Krisztáról meg Zsoltról szól, akik tíz éve élnek együtt, van egy vak színjátszócsoportjuk, Zsolt hobbiból rádiózik, Kriszta időnként karaoke-koncerteken énekel, és közben ugyanolyan magánéleti konfliktusaik vannak, mint bármelyik más párnak.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
