2026. október 17. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

The Walking Dead: kik az igazi élőhalottak?

Balázsi-Pál Előd Balázsi-Pál Előd 2013. január 16. 13:35, utolsó frissítés: 2013. január 17. 09:46

A sorozat címe nem biztos, hogy a zombikra vonatkozik. A társadalmi rend felbomlása, kommunikációs eszközeink és a technológia vívmányainak eltűnése után tudunk-e többek lenni, mint élőhalottak?


Azt hiszem, ebben a cikksorozatban senkinek nem lesz nehezebb dolga, mint nekem. Hogy lehet meggyőzni valakit, aki nem tagja a romániai magyar zombirajongók meglehetősen szűk körének, hogy érdemes kipróbálni ezt a sorozatot? Épp ezért jó már az elején tisztázni: a sorozat címe nem biztos, hogy a zombikra vonatkozik. A társadalmi rend felbomlása, kommunikációs eszközeink és a technológia vívmányainak eltűnése után tudunk-e többek lenni, mint élőhalottak?

SOROZATDZSÁNKI

» Homeland: az érzelmi manipuláció mesterfokán

» Louie: intelligensen humoros önvallomások

» Fringe: amikor a párhuzamos univerzumok értelmet nyernek

» A mentalista: a klasszikus krimi utolsó túlélője

» The Walking Dead: kik az igazi élőhalottak?

» The Killing: a vihar előtti csend

» Borgiák: ennél aktuálisabb nem is lehetne

» Elementary: elég a sikerhez egy Lucy Liu alakította Watson?

» Breaking Bad: túl jón és rosszon

» Trónok harca: a realista fantasy

» Mi a fene történt Amerika kedvenc sorozatgyilkosával?

» Egy korzó allegóriái: a Scorsese-féle gengsztersorozat

» Ez tartott lázban mindenkit: True Detective

» Ezt nézed majd a hosszú téli estéken, a laptop melegénél

» Újabb három sorozatot vesézünk ki nektek

» Örök élet, zombik és időutazás: sorozatban feszegetjük a lehetetlent?

további közviták »
A The Walking Dead képregénysorozat 2003-as beindításával Robert Kirkman tett a legtöbbet az utóbbi években tapasztalható zombi-reneszánszért. A már századik részén is túljutott képregény legnagyobb erőssége az emberi természet és kapcsolatok változásainak a dokumentálása egy posztapokaliptikus világban. Kirkman zombijai csak a katalizátorok ebben a történetben: azt az állandósult külső hatást jelentik, amely a magatartásváltozást előidézi és fenntartja.


Kirkman zombijainak nincs története:

nem lehet tudni, mi okozta a megjelenésüket, nincs a háttérben titkos katonai kísérlet, véletlenül elszabadult vírus, meteorittal érkező fertőzés. És így ellenszer sincs: a zombik itt vannak és itt is maradnak. Ezek a zombik nem előrenyújtott karokkal imbolyognak az élők fele, a brains, brains szót mormogva, hanem végtagjaikat és beleiket húzva, csúszva-mászva bolyongnak céltalanul, néha hordákba verődve, üres tekintettel. Nincs falkavezér, nincs stratégia, csak az éhség van.


Ebben a formában pedig a kezdeti sokk után már csak egy állandósult, de jórészt kiszámítható külső veszélyt jelentenek, és szinte bármilyen természeti csapással behelyettesíthetővé válnak. A történet nem róluk, hanem egy embercsoportról szól, amely túl akar élni az örökre megváltozott körülmények között.

A Frank Darabont irányítása alatt az AMC által gyártott sorozat első, 2010-es epizódja után azt hittem, már mindent tudok, ugyanis gyakorlatilag képkockáról képkockára forgatták le a képregény első füzeteit, amivel biztosra mentek. Egyrészt megnyerték maguknak a képregény addigra már óriásira növekedett rajongóbázisát, másrészt a kihaltnak tűnő, de igazából zombiktól hemzsegő Atlantába lóháton bebaktató seriffhelyettes képével nemcsak a horrorrajongóknak üzentek, hiszen más zsánerek (western, sci-fi, fantasy, thriller) kedvelői is ismerősnek érezhették a helyzetet. És ez utóbbi fontos is volt, mivel a TWD nemcsak a horrorrajongókat akarja megszólítani, és műfajilag sem vegytiszta horror - thriller, kalandfilm, sőt, kicsit szappanopera is egyben.



A film kezdetén a főszereplő Rick Grimes kisvárosi seriffhelyettest akció közben lövés éri, és kómába esik. Mire magához tér, egy elhagyatott kórházban találja magát (ez a szitu ismerős lehet pl. a zseniális 28 Days Laterből is), és hamar rá kell jönnie: minden megváltozott. Az utcák kihaltak, a tömegkommunikáció befuccsolt, felesége és gyerekük, Carl, nyomtalanul eltűnt. Néhány zombi lepuffantása után Rick a nyomukba ered, és lóháton érkezik meg Atlantába.


Körülbelül ez az első rész tartalma, amely váratlanul nagy sikert aratott – pár évvel korábban valószínűleg senkinek nem jutott volna eszébe, hogy egy élőhalottas tévésorozatra ekkora tömegek lehetnek vevők. Aztán a második résztől azok is megnyugodhattak, akik az első epizód alapján úgy vélték, a sorozat szolgaian követi a képregény történetét. Bár a helyszínek és a szereplők jórészt azonosak a képregénybeliekkel – néhány fontos kivételtől eltekintve –, de máskor lépnek be a történetbe, más a háttérsztorijuk, sőt, gyakran a motivációik és a jellemük is.


A kulcs pedig ezekben a szereplőkben,

és nem a zombikban keresendő. A posztapokaliptikus környezetben a szereplők kivetkőznek a mindennapi életben felvett szerepeikből, és megmutatják valódi, sallangmentes énjüket. Ami gyakran sokkal rémisztőbb, mint egy bomló húsú, csoszogó élőhalott. Van itt alattomos és féltékeny barát, csillapíthatatlan kötekedő, makrancos kisfiú, de legfőképpen sok teljesen kiszámíthatatlan karakter. Ha feltűnik egy új szereplő, mindig a legrosszabbra kell számítani, mert a túlélési ösztön őt is, és az általunk követett csoport tagjait is minimum elővigyázatosságra, extrém esetekben pedig erőszakra kényszerítheti.



Ilyen szempontból a csoportok működési rendszere és dinamikája is legalább annyira izgalmas, mint az egyéneké. A csoport tagjai folyamatosan változnak – a film egyik nagy erőssége, hogy nem kíméletes, bárki meghalhat akár a főszereplők közül is, miközben a csoport nagyobb csoportokba olvad bele, kisebb csoportokkal egészül ki, vagy más csoportokkal csap össze.

A legkomolyabb dilemmák a kívülállókkal szembeni viszonyulás kapcsán merülnek fel a nézőben, mert lehet, hogy a csoport szempontjából érthető és jogos egy döntés (amit legtöbbször Rick hoz meg), de ugyanakkor embertelen és kegyetlen a kívülálló szempontjából. A moralizálásból persze jut bőven a képernyőre is, a szereplők tanácstalansága, magatehetetlensége, kétségbeesettsége néha gigászi méreteket ölt – a második évadban például hét részen keresztül keresnek egy eltűnt kislányt, és még véletlenül sem az akción van a lényeg ezekben a részekben, zombival is alig találkoznak.


Szerencsére a második évad lassú, idegőrlő tempóját teljesen feledteti a jelenleg futó harmadik évad új helyszíneivel, sok és látványos akciójával, több szálon futó, bonyolult cselekményével - úgy tűnik, a kezdetekben az egekig marasztalt Frank Darabont eltávolítása mégiscsak jót tett a sorozatnak.



És bármilyen őszinte is legyen egy terhes nő rettegése, vagy bármilyen kúl egy katanával kaszaboló, rasztahajú volt jogásznő, a film legnagyobb erőssége továbbra is a hangulata. A zene, a hangeffektusok, a világítás, a díszlet hitelessé teszik a zombiinvázió utáni világot, amelynek nem kívánunk a részesei lenni, de amelyre hétről hétre kíváncsiak vagyunk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS