Sound City: feelgood-dokfilm a Nirvanás csávótól
R. T. 2013. június 10. 15:55, utolsó frissítés: 2013. június 11. 09:40Dave Grohl egy technofóbbal is képes megszerettetni a többszáz mütymüttyöt tartalmazó mixerasztalt, amelyből harminc évig rengeteg legendás zenekar sikeres dalai jöttek ki.
Dave Grohlt olyan 2012 vége óta az is észrevehette, aki cseppet sem törődött az ex-Nirvanás, majd Foo Fighteres szépfiú karrierjének alakulásával, mert egyszerre mindenfélébe belefogott, a 9gagen ő volt "mr. pure awesome”, bár nyilván a Sound Cityvel hívta fel magára leginkább a figyelmet. Az idei Sundance fesztiválon bemutatott dokfilmben Grohl a legendás stúdió történetének jár utána, amely a ’70-es években, majd a ’90-es évek retróhangulatában rengeteg zenekarnak indította el a karrierjét.
Akárcsak az egykori Sound City stúdiónak, a filmnek is az egyedi, megrendelésre készített
Neve mixerasztal a lelke.
A megszólalók képesek olyan lelkesedéssel beszélni róla, hogy a technikához vajmi keveset értők is odáig és vissza legyenek a többszáz kis mütymüttyel ellátott szerkezetért, amelybe belemegy a zene, és valami fantasztikus hangzás jön ki a másik felén.
A stúdió kezdeteiről sokat nem tudunk meg, csupán annyit, hogy a csőd szélén állt, amikor a Fleetwood Mac felfedezte magának, és innen hatalmas siker és fellendülés következett. Régi fotókat és felvételeket láthatunk, amelyekről tényleg süt, hogy ezek az emberek nem csak úgy mondják, hogy „nagy családként” éltek egy-egy album rögzítése alatt, hanem tényleg
hatalmas buli lehetett egy-egy ilyen felvétel.
A nyolcvanas évekbeli digitális fellendülés elkerülhetetlenül betett a stúdiónak, ahol nem voltak hajlandók megválni az analóg rögzítéstől. Az egykori munkatársak megvetéssel beszélnek a nagy sikert befutott Pro Tools hangszerkesztő programról, az akkor divatba jött dobgépről, és itt azért néha elcsúszik a film a nosztalgikus „régebb minden jobb volt” felé.
Szerencsére Grohl konkrétumokkal is alátámasztja ezt, illetve a mai technológiával is összehasonlítja, amelytől már kevésbé ódzkodnak, mert nyilván sokkal jobb, mint a huszonöt-harminc évvel korábbi. Mégis, csupán a hangzás miatt érdemes megőrizni az analóg felvételt, a digitális technológiát pedig kreatív módon, és nem mankóként használni – mondja kábé mindenki a filmben.
A Sound City stúdió a kilencvenes évek elején még egyszer megmenekült a csődtől, pont a Nirvana miatt, akik valamiért szintén kiszúrták maguknak a változatlanul lepukkant stúdiót, és itt vették fel az utána bombasikerré lett Nevermindot. Őket követte még jó néhány együttes, de a 2000-es évekre azonban a digitális végérvényesen átvette az uralmat, a stúdió pedig bezárt. A második korszak munkatársai könnyek között mesélnek az elbocsátásukról, mintha otthonukat veszítették volna el, és itt hajlik ismét a film kissé érzelgős-nosztalgiázósba, hogy aztán mégis az egész átforduljon heppiendbe:
Grohl perszehogy megvásárolja a mixerasztalt,
és saját, 606 nevű stúdiójában új életre kelti egy új albummal, amelyen például Stevie Nicks (Fleetwood Mac), Rick Springfield mellett még Paul McCartney is énekel.
A filmhez Dave felhajtotta a stúdió két aranykorának jelentős sztárjait, az első korszakból a Fleetwood Mac több tagját, Rick Springfieldet, Neil Youngot, Tom Pettyt, a másodikból Trent Reznort (Nine Inch Nails), Lars Ulrichot (Metallica) vagy Tim Commerfordot (Rage Against The Machine). A sok zenei betéttel és a javarészt mégis laza-boldog hangulattal végül kellemes, szimpatikus dokfilm kerekedett ki belőle.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
