2026. október 23. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kovács Franciska Mária: mindenkit csak arra lehet megtanítani, amit már tud

kérdezett: Dénes Gabriella 2013. június 25. 16:24, utolsó frissítés: 17:23

Próbálom úgy élni az életemet, mint mások, de bevallom, szenvedek ettől - mesélt nekünk magáról a tizenéves marosvásárhelyi képzőművész, aki legtöbbször önmagát jeleníti meg a képein.


Kovács Franciska Mária fiatal képzőművész, 2013-ban először szülővárosában, majd Kolozsváron, illetve Bukarestben nyílt kiállítása, most pedig Budapestre készül. Sajátos technikával alkot: rajzait számítógépen véglegesíti, színezi ki, majd vászonra nyomtatja. Franciskát hasonlították már Frida Kahlóhoz, mivel akárcsak a mexikói festő, ő is legtöbbször önmagát jeleníti meg a képeken. A fővárosi tárlatmegnyitó után az alkotóról, a képeiről, az életéről beszélgettünk, és eleven, élettől duzzadó válaszokat kaptunk.




Több kiállítást tudhatsz magad mögött. A humorodon, alkotói tehetségeden és dekoratív külsődön kívül alig tudunk, tapasztalunk belőled valamit. Kit takar ez a név?

- A Kovács név egy százas skálán 99 pontos gyakoriságú. A Franciska keresztnév eléggé ritka, nincs a 200 leggyakoribb név között. Latin eredetű, jelentése: francia. A Mária keresztnév a leggyakoribb női nevek közé tartozik. Héber-görög-latin eredetű. Jelentése: csepp a tengerben. Vagy Keserűség. Vagy Úrnő. Szeretem a keresztneveimet. Egyedi és köznapi e két név együttese, akárcsak én magam. Amilyen vagyok, az többé-kevésbé a grafikáimból, szövegeimből kiderül.



Különben néha meglepődöm én is azon, hogy mennyit rajzoltam már eddig, ez szokatlan ilyen korban. Gyakorlatilag mindenre rajzoltam mindig, ami a kezem ügyébe került. Erős bennem a késztetés, hogy minél több mindent elmondjak, megmutassak magamból. Mondanivalóm van bőven, bár lenne időm is minden átélt, számomra fontos dolgot az alkotásaim révén továbbadni.

A napokban jutott eszembe, hogy én mennyit sétáltam gyerekként! Éva néni, nagymamám nagynénje vigyázott rám gyermekkoromban, és minden nap - kivéve, ha esett, de sokszor még akkor is -, nekiindultunk a világnak. Gyalogoltunk, nézelődtünk, sokfelé jártunk, rengeteg érdekes embert láttam. Annyira fontosak, most jövök rá utólag, azok az évek, amikor csak nézelődhettem, figyelhettem az emberek mozgását, beszédét, reakcióit. Ráéreztem arra, hogy ki jó ember, nagylelkű, ki alattomos, haszonleső. Ez volt a legjobb iskola. Meg az, hogy sokat olvastak fel nekem a szüleim esténként, a történetek mentén megjeleníthettem a saját képeimet, forgott a belső filmem, aztán én is sokat olvastam.

Gyerekekkel nem nagyon játszottam, én mindig arra figyeltem, hogy miből mi lesz. Mivé fejlődik egy-egy szituáció, mi lesz egy-egy beszélgetés végkicsengése. Amikor iskolába kerültem, akkor is szívesebben maradtam a tanteremben, és beszélgettem a tanítónénimmel. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert nem stresszelt bennünket soha, mindenki a maga egyéniségének megfelelő tempóban fejlődhetett.

Meggyőződésem, hogy mindenkit csak arra lehet megtanítani, amit már úgyis tud. De ahhoz a léleknek megfelelő felvevőképes állapotba kell kerülnie. Mindenki hoz magával valamit, amit majd szépen kibontakoztat élete során, ha nem nyomják agyon benne a kreativitást, és nem teszik tönkre a receptorait. Ha nem nullázzák le az érzelmi intelligenciáját, mert belesulykolják, hogy nem önmagának tanul, hanem azért, hogy majd felvegyék az egyetemre, és a társadalom hasznos tagjává váljék. Lehetetlen frusztráció-mentesen megúszni az iskolát. Benne élünk valamiben, de nem tudjuk, hogy az emberi társadalom mivé fejlődik, merre tart, miért éppen azt tanítják nekünk, amit. Csak rövid távú sejtéseink vannak és általános statisztikai mutatóink. Hogyan tudnák a pedagógusok a mai fiatalokat felkészíteni olyasmire, amiről nem tudható, hogy milyen lesz? Az elmúlt századok is sok meglepetést tartogattak, ez a század sem lesz ez alól kivétel.

Véleményem szerint, ha az iskola elvégzése után mindenki kiválóan tudna írni, olvasni, számolni és szövegértési gondjai sem lennének, akkor más képet mutatna ez a társadalom. Ezek a dolgok foglalkoztatnak engem, mert úgy érzem, én is áldozata vagyok, akárcsak a fiatalok zöme, ennek a teljesítményorientált rendszernek, amely kilúgozza belőlünk a szabadon kibontakozni vágyó individualitást, és még mindig mindenáron uniformizálni akar. Hiába próbálunk kommunikálni és érvelni ott, ahol konok akaratokkal és beidegződésekkel van dolgunk.



Emlékszel, mikor készítetted az első olyan képed, amelyik után azt gondoltad, hogy folytatni szeretnéd a képzőművészetet?

- Igen, 2011. január 4-én, amikor befejeztem a Mérgezett című rajzomat. Akkor éreztem azt, hogy igen, nekem ezt kell hosszú távon csinálnom, mert élvezetet és gyötrődést egyaránt jelent, mert sok mindent közvetíthetek, ami másként kimondhatatlan. A körültekintően megválasztott címek pedig tágítják a képek értelmezési mezejét. Megmutathatom magam, anélkül, hogy magyarázkodnom kellene.

Mesélj arról, hogyan, mikor, miért köteleződtél el a vászon és a színek világa iránt!

- Azt éreztem mindig, hogy jó lenne szabadnak lenni, a kötelező elvárásokon túl azt tenni és akkor, amit és amikor csak kedvem van hozzá. Boldogabb lenne minden ember, és kiegyensúlyozottabb minden emberi közösség, ha az egyéni képességeit mindenki a maga és a világ javára bontakoztathatná ki, ha a tudatos és a tudattalan tartalmaink harmóniában lennének. Ha ellenségesen viselkedünk a tudattalanunkkal szemben, akkor az negatív módon nyilvánul meg, betegségek, romboló impulzusok formájában.

Ha elfogadóan tekintünk rá, akkor felszabadulnak kreatív energiáink, és egyéni kiteljesedésünk elkezdődik. Én ezt az utat választottam. Hagytam, hogy sorra felszínre törjenek belőlem képek, színek, figurák alakjában azok a tudattalan tartalmak, amelyek mindenféle tettetéstől és álszentségtől távol állnak. Az egymásnak ellentmondó érzéseink és gondolataink idővel komplexusokká válnak, és egyéniségünk az álerkölcsös társadalmi elvárások áldozatává válik. Sokakat láttam már, akik fenntartották például a boldog család látszatát, miközben testtartásuk egyre görnyedtebbé vált, hangjuk egyre fátyolosabbá, megtörtebbé. Véleményem szerint ki-ki maga dönti el, hogy megéri-e erőszakot tennie önmagán, és boldogtalanságba zárnia saját magát a látszat kedvéért.



Hogyan készül egy alkotásod?

- Először papírra rajzolok, nagyon pontos kidolgozással, hiszen minden vonalnak, görbületnek jelentése van. Ez az első és legfontosabb fázis. Ezután következik a grafika számítógépen történő színezése. A lehető legegyszerűbb programokkal dolgozom, mivel ezek azok, amelyek nem vesznek el semmit a grafikák jellegzetességéből, művészi értékéből. Igyekszem visszaadni azt a színvilágot, amely leginkább tükrözi a pillanatnyi érzelmi állapotomat.

Személyes történeteim ihletik alkotásaimat, mindegyik kép komplex érzéseket vonultat fel. De ne engem keressenek, akik a képeimet nézik, mert amikor megpróbálnak megfejteni engem, elveszítik az önmagukra is vonatkoztatható lényeget. Nem ablak a kép, amelyen át rám lehet látni, hanem tükör, amelyben mindenki önmagát pillanthatja meg. Mindenki képes az önmaga számára legérvényesebb értelmezést megadni, gyártson mindenki szabad asszociációkat, legyen merész, nem kellenek az én szóbeli magyarázataim. Életünk fő témái, küzdelmei, motívumai univerzálisak, de egyéni megjelenési és megjelenítési formáik mindig egyediek.

Mikor írtál először? Emlékszel még rá?

- Az első kis versemet pontosan két és fél éves koromban írtam. Illetve nem írtam, mert akkor még nem tudtam írni, hanem mondtam. Álltam a tükör előtt, fogtam a szoknyámat, és elmondtam ezt a négy sort: álmomban kivirágzik a fa/leesik az ég/elteszem a szívedet/miénk a világ. Édesanyám pedig lejegyezte.

Írtam még verseket, balladát, aforizmákat. De az első igazán vállalható szövegem az Aminek nincs neve című prózaversem. A Helikonban jelent meg. A Mert láttam én már mindeneket című szabadversemet a június 4-i bukaresti kiállításomra írtam, nemsokára publikálják.

Az emberek egy része azt hiszi, hogy a művész külön kis világban él. Egyszer csak elkapja az ihlet, akkor hagy csapot-papot és alkot rogyásig. Azonban a realitás azt hiszem, más. Neked is ott van a hétköznapinak mondott élet, barátok, suli, család. Hogy néz ki egy napod?

- Látszólag lassúnak tűnök, néha nemtörődömnek, miközben állandóan figyelek, kavarognak bennem a képek, gondolatok. Minél inkább hajlik a tudatunk az egyik irányba, annál inkább kompenzál a tudattalanunk a másikba. Néha csendesnek látszom, szerénynek, máskor pedig harsánynak és uralkodónak.

Próbálom úgy élni az életemet, mint mások, de bevallom, szenvedek ettől. Semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy hagyjanak alkotni, élni. Nehezen kelek föl reggel, kín a kötelező köröket lefutni, eleget tenni az elvárásoknak, megfelelni. Barátaim ismernek, szerencsére nem kell állandóan megmagyaráznom, hogy mit miért teszek. Szűk családom is igyekszik elfogadni azt, hogy több türelem kell hozzám, mert szélsőségesebben és intenzívebben élek meg mindent, biológiai korom pedig nincs összhangban azzal a tudatszinttel, amely a munkáimat, egész lényemet jellemzi. Nem szeretek bulikba járni, nem szeretek olyan emberekkel lenni, akikről úgy érzem, lehúznak. Arra mindig jut időm, amire nagyon szeretném, hogy jusson.




Álmok, csalódások – biztosan van mindkettőből...

- A legfontosabb, amit szeretnék, hogy legyen mellettem az, akit szeretek. Továbbá legyen mindenki egészséges, nyitott, toleráns, és ki-ki az egyéni lehetőségeihez képest boldog, őszinte.

Ha cserben hagynak olyan emberek, akikben megbíztam, akikben hittem, az nagyon tud fájni. Ha hirtelen féltékenyek lesznek rám, és emiatt gyűlölni kezdenek, az is nagyon fáj.

Kiállítások, tapasztalatok, irigységek?

- Szeptemberben lesz a következő kiállításom, Budapesten. Addig ezernyi dolgom van, nagyon szeretnék érdekes, újszerű technikai megoldásokat kipróbálni, írni, rajzolni, utazni. Szeretnék sok értelmes, kreatív, széles látókörű és nagyvonalú alkotót megismerni. Látni, tapasztalni, dolgozni, alkotni, létrehozni. Annak, hogy egyre több irigyem lesz, nem örülök, de nem is tehetek ellene semmit. Minden negatív érzelem az egyéni frusztrációk hozadéka.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS