Ez tartott lázban mindenkit: True Detective
Veres Szilárd 2014. április 01. 08:32, utolsó frissítés: 09:47A True Detective nemcsak az elmúlt évek egyik legnépszerűbb, de egyben legjobb sorozata is. Megvizsgáltuk mindkettő okait.
Az elmúlt hónapokban minden bizonnyal csak az nem találkozhatott valamilyen formában a True Detective-vel, aki egyáltalán nem tette be a lábát az internetre. Sőt, az ismerősei sem, ugyanis őrületes hype alakult ki az HBO új sikerszériája körül. Olyan szintű, mint mondjuk a Breaking Bad vagy éppen a Twin Peaks körül.
SOROZATDZSÁNKI
» Homeland: az érzelmi manipuláció mesterfokán
» Louie: intelligensen humoros önvallomások
» Fringe: amikor a párhuzamos univerzumok értelmet nyernek
» A mentalista: a klasszikus krimi utolsó túlélője
» The Walking Dead: kik az igazi élőhalottak?
» The Killing: a vihar előtti csend
» Borgiák: ennél aktuálisabb nem is lehetne
» Elementary: elég a sikerhez egy Lucy Liu alakította Watson?
» Breaking Bad: túl jón és rosszon
» Trónok harca: a realista fantasy
» Mi a fene történt Amerika kedvenc sorozatgyilkosával?
» Egy korzó allegóriái: a Scorsese-féle gengsztersorozat
» Ez tartott lázban mindenkit: True Detective
» Ezt nézed majd a hosszú téli estéken, a laptop melegénél
» Újabb három sorozatot vesézünk ki nektek
» Örök élet, zombik és időutazás: sorozatban feszegetjük a lehetetlent?
további közviták »Bár napjainkban a krimi műfaja a tévében kifejezetten népszerű – lásd a végeláthatatlan nyomozós dömpinget a CSI-frencsájztól a Sherlockon át egészen a Hannibálig – és sikerült megnyerni a főszerepekre két, karrierjük csúcsán levő hollywoodi sztárt is, a sorozat ennyire kiugró sikere korántsem volt borítékolható.
A True Detective ugyanis alaposan eltér a standardtól, sőt, mondhatni, amennyire csak bírt, szembe ment vele. Persze pont ennek köszönhető, hogy rövid idő alatt kult státuszba lépett – mondhatni jókor volt a jó helyen –, de az kétségtelen, hogy kockázatos vállalkozás volt.
Már a sorozat elkészülése sem mindennapi: az összes epizódot a regényíróként mérsékelten sikeres Nic Pizzolatto írta, és a jobbára független filmeket levezénylő Cary Fukunaga rendezte. Ez azért is tér el a megszokottól, mert bár minden sorozatnak van vezető írója (úgymond showrunnere, aki egyengeti az összes epizód útját), többnyire egy írói csapat tagjai dolgoznak az egyes részeken. Pizzolattonak is fel volt ez ajánlva, de ő bevállalta, hogy egyedül viszi végig. Ettől ugyan nem lesz szerzőibb a széria, mint a hasonszőrű társai, de kétségtelen, hogy sokkal egységesebb.
Akárcsak a képi világ és az atmoszféra Fukunaga rendezése által, megspékelve számtalan rendezői truvájjal. Ennek csúcsa egyértelműen a negyedik epizód végén látható, nagyjából hatperces, egyetlen vágás nélküli, dinamikus és látványos - bár kétségtelenül picit öncélú - akciójelenet. Viszont a kevésbé szembetűnő részletekben rejlik a rendezés igazi zsenialitása: Louisiana maga, ami minden egyes képen egyszerre sugározta a kiábrándultságot, a lepusztultságot, az egész egy kissé misztikusan eklektikus, para közeggé vált a kamerája előtt. Akárcsak a legjobb noirokban, vagy éppen a expresszionizmusnál, a külső világ mondhatni kivetülése volt a két főhős belső szorongásainak és lelkivilágának, tökéletes összhangban a belső történésekkel.
Amiben a True Detective a leginkább szembe ment a divatos áramlatokkal,
az természetesen a történet, ami Pizzolatto tökösségéről tesz tanúbizonyságot. A 17 évet átölelő, három különböző idősíkban végigvitt nyomozás alatt a hangsúlyok mindig a karakterek felé tolódtak. Szemben a ma divatos krimiszériákkal, a lényeg nem a ’whodunnit’-on, vagyis a gyilkos kilétén volt, hanem az embereken, hogyan ment ennek a két figurának kvázi tönkre az élete és hogyan változtak meg a lélekölő nyomozás évei alatt. Ami pedig mindenképpen a előnyére vált, hogy az évad már dobozban volt, amikor sugározni kezdték, így a történet alakulására nem volt befolyással a körülötte kialakuló, teóriagyártó hisztéria, ami miatt viszont sokan csalódottak is voltak a finálé után.
Érdemes összevetni a Losttal, ahol a nézők hamar rákattantak az elméletgyártásra és a misztériumra, így a sorozat az évadok során, meglovagolva ezt az igényt, csak halmozta a megmagyarázhatatlan, rajongókat lázban tartó furcsaságokat, míg annyira elszállt, hogy a végén csak félmegoldásra futotta.
A True Detective ugyan az erős és - a Losttal ellentétben - végiggondolt szimbólumrendszerével, illetve már-már kényszeres utalgatásaival szintén alaposan beindította a nézők fantáziáját, de egy pillanatra sem tévesztette szem elől a lényeget, hogy miről is szól a sorozat: Rust és Marty karakteréről, kettőjük kapcsolatáról.
Ezen túl a koncepció, miszerint minden évad egy külön, kerek, lezárt sztori, szintén merész próbálkozás, hisz a második évadtól már teljesen új karaktereket kapunk. Ráadásul az American Horror Story hasonló koncepciójával szemben itt teljesen új színészeket is hoznak, így az évad végén mindig el kell engednünk az eddig megkedvelt karaktereket és az őket megformáló színészeket,
akik szerencsés esetben addigra valósággal hozzánk nőttek.
Az első évad két főhőse, Marty és Rust márpedig nagyon népszerűvé vált, így mindenképpen rizikós majdnem mindent újrakezdeni. Főleg, hogy mind Woody Harrelson, mind Matthew McConaughey bámulatos játékot tettek le az asztalra. Ez utóbbi valóságos reneszánszát éli, Rustként pedig talán élete legjobb alakítását nyújtotta. Elképesztő, milyen apró kis nüanszokkal képes érzékeltetni figurájának változásait, ami pl. azonnal szembetűnő, hogy máshogy beszél a fiatal és az idősebb Cohle, de az eltérés nem akkora, hogy egy pillanatra is kiessen a karakterből.
Túl vagyunk az első évadon, ami villámgyorsan beírta magát a sorozattörténelembe. A folytatás már biztos, Pizzolatto további okkultizmust és ezúttal női nyomozókat is ígér, így egy újabb hiányosságot pótolhat a krimisorozatok terén: az erős női karaktereket.
Addig is, akinek kimaradt még az első, annak mindenképpen pótlandó, akinek pedig megvolt, annak is simán újranézhető: számtalan utalása felett el lehet elsőre suhanni, ahogy T Bone Burnett zeneválasztásainál is meg lehet csodálni, hogy ezek a dalok nemcsak tök jó hangulatfestők és önmagukban is remek zenék, de egyúttal ügyes eszközei a történetépítésnek is.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt