2026. október 24. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Versenyfilmek 3: te elmennél egy vadidegen temetésére?

2014. június 06. 17:42, utolsó frissítés: 17:42

Az utolsó versenyfilmes blokkban legek vannak: legszomorúbb, legszimbolistább, legpontosabb, legmegosztóbb. Holnap meg már azt is megtudjuk, melyik nyert.


Quod Erat Demonstrandum

Az 1980-as évek Romániája, Sorin Parvu tehetséges matematikus, de nem tagja a kommunista pártnak, ezért nem ismerik el a kutatásait és nem doktorálhat. Elena Buciuman Parvu barátja, a férje után szeretne menni Párizsba, aki "elfelejtett" visszajönni az országba. Megígéri barátjának, ha végre megkapja az engedélyt, hogy a férje után mehessen, akkor kicsempészi neki a kutatási eredményeit. Csak az a kérdés, hogy mi az ára az engedélynek, és mit hajlandó megtenni érte az állambiztonsági szerveknek.

Pontos film a kommunista rendszer működéséről, a Securitate módszereiről - már amennyire ezt nulla diktatúra-tapasztalattal meg tudom állapítani - és úgy egyáltalán a '80-as évek Romániájáról, kezdve a benzinkúthoz sorba álló 1300-as Daciáktól egészen az áramkimaradásokig. A kérdés csak annyi, hogy ez a monoton, konkrétan fehér-fekete, egy szobában sokat beszélős dráma elég izgalmas tud lenni? Van olyan erős a lelki feszültség, hogy több mint másfél órát megnézzünk belőle? Engem nem győzött meg teljesen.



Értékelés: kellett volna még egy kis sztori Andrei Gruzsniczki-filmjébe
Pontszám: ***

Nem vetítik már.

Mahi va Gorbeh/Fish & Cat

Sárkányeregető versenyre érkeznek fiatalok a Kaszpi-térségben lévő tóhoz, a közelben pedig három szakács működtet egy éttermet, ahol a hírek szerint emberhúst is felszolgálnak, s most is húst szeretnének. Nagyjából ennyi a sztori, de a film nem ezért nagyon izgalmas: a több, mint két órás játékidő egyetlen snittből áll. Közben pedig ugyanazokat a jeleneteket a résztvevők különböző szemszögéből is megmutatják, nem véletlen nevezte a rendező, Shahram Mokri, Gus Van Sant Elefántját az egyik inspirációs forrásnak. Elég kemény.



Elég jó az indítás: a szakácsoktól útbaigazítást kér pár fiatal, s arra válasz helyett inkább kikérdezik őket, amolyan súlyfelmérést tartanak. Szóval az alapfeszültség megvan, ami aztán szépen leül, a folyamatos helyezkedés miatt olyan jelenetek is bent maradhatnak, amik teljesen fölöslegesen hatnak. A forma egy kicsit a tartalom rovására megy, de hát ez a forma, még mindig fogjuk a fejünket tőle.

Értékelés: tipikus megosztó film, vagy oda vagy érte, vagy ki nem állhatod. Egy rendezői díjat simán bezsebelhet.
Pontszám: *** (inkább is-is, mint közepes)

Már nem vetítik.

Still Life

Bármilyen ismerősen is cseng Uberto Pasolini neve, nem fogott mellé a TIFF azzal, hogy versenyezteti a legfrissebb filmjét: rendezőként tényleg ez a második munkája. És az egyik legszívszorítóbb az idei fesztiválon.



Pasolini a pénteki vetítés elején kijött beharangozni a filmet, és gyorsan elmondta, hogy ez egy "still life" és nem egy "natura moarta", mint a román címe - valóban, a magyar csendélet jobban visszaadja azt, ami az angolban benne van: élet ugyan, de csendes. John May élete mármint, aki egy eldugott irodában azzal foglalkozik, hogy a magányosan elhunyt emberek rokonait valahogy összeszedje, de ha nem sikerül, akkor maga megy el a temetésekre, maga írja meg a beszédeket, választja ki a zenét hozzájuk, vagy éppen maga szórja szét valamelyik misztert az urnából. A temetési költségek meg a lassú, alapos munkavégzése nem feltétlen tetszik a hivatalnak, ahonnan el is bocsátják, és még egyetlen ügyet hagynak számára felgöngyölíteni, ami persze a küldetésévé válik.

Az egész film csendes és részvétteljes, mint egy őszinte temetési szertartás, viszont néhol kicsit groteszk is, mint egy olyan temetés, ahol nem vagyunk igazán szomorúak, csak nem illik nevetni. A főszerepet alakító Eddie Marsannak meg jelöletlenül is kellene egy legjobb színész-díjat adni, teljesen elhisszük róla, hogy ő így és itt él, mondjuk Pasolini azt is elmondta, végig rá gondolt, míg a forgatókönyvet írta.

Értékelés: szomorú film, de a végén vagy olyan őszinteséggel bőgünk, mint mondjuk a Cinema Paradisón, vagy nem bőgünk, de akkor is a szívünkhöz nő.
Pontszám: **** és fél (megéri/muszáj megnézni)

Nem vetítik többet.

Viktoria

Ha azt tekintjük, hogy bolgár-román koprodukció, akkor a második román film a versenyporgramban. Amúgy egy-két, a '89-es romániai forradalmat felvillantó képen kívül teljesen bolgár: Viktoriát, a nagyon nem akart kislányt az évtized gyermekének választják Bulgáriában, emiatt közelebbi kapcsolatot ápol Todor Zsivkov miniszterelnökkel, mint a saját szüleivel. Az anyjával mindenképpen, ugyanis a film az erős történelmi szimbolizmusa mellett elsősorban anya-gyermek kapcsolatról szól, nemcsak a Viktoria és anyja, Boryana közöttiről, hanem a Boryana és az anyja közöttiről is.



Viktoria köldökzsinór nélkül születik, és ennek jelentőségét mindenki másképp értelmezi: az apja szerint azért történt így, mert az anyja szerette volna elvetetni, a Párt szerint azért, mert a kommunizmus már azt is elérte, hogy nincs szükség köldökzsinórra, az anyja meg nem gondolkozik ezen, csak látszik, hogy az égvilágán semmi kötődés nincs közöttük. Mindenesetre ez a testi hibája teszi kiválasztottá, és a kommunizmus bukását is az ő életén keresztül láttatja a film, néhány nyilvánvaló, de ettől függetlenül erős jelképen keresztül. A másik, a családi vonalon meg szintén fut egy történet: a lányok valamilyen szinten beteljesítik az anyjuk álmait, ha szándékosan, ha nem.

Értékelés: erősen szimbolista, és emiatt egészen más, mint a többi versenyfilm.
Pontszám: ****

Nem vetítik többet.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS