2026. október 23. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Melyik zenekarnak forgatna videoklipet a Sorstalanság főszereplője?

kérdezett: G. L., B. P. E. 2014. július 04. 13:35, utolsó frissítés: 13:35

Nagy Marcell a színészkedés helyett az operatőri munkát választotta. A szeredai EducaTIFF-en középiskolásokat tanít videoklip-készítésre.


Amikor belépünk a terembe, már elkezdődött a beszélgetés. A Sorstalanság két főszereplője, Nagy Marcell, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, Dimény Áron mesél három tucatnyi tizenévesnek, akik messze nem a megszokott közönség: nemcsak figyelnek, de kérdéseik is bőven vannak – ráadásul okos, sőt, néha teljesen szakmai jellegű kérdéseik. A csíkszeredai TIFFszereda EducaTIFF programján vagyunk, amelynek egyik irányítója idén Nagy Marcell, akinek már kétszer is sikerült letennie szakmai névjegyét az asztalra: gyerekszínészként a legnagyobb szabású magyar filmes produkció főszerepében, majd operatőrként több díjazott magyar videoklip révén.


Zavar, hogy még mindig a Sorstalansággal kötnek össze?

– Egyáltalán nem. Ez egy olyan dolog az életemben, amit szeretek, és amire abszolút büszke vagyok. Pesten meg most már szerencsére nem csak erről tudnak, hanem az operatőri munkámról is, és egyre többször fordul elő, hogy nem „a Sorstalanság főszereplője”, hanem Nagy Marcell vagyok. De azzal sincs semmi gond, hogy sokan a Sorstalanságból ismernek.



Miért nem színész lettél, miért nem azt a pályát folytattad?

– Egyrészt soha nem akartam igazán színész lenni. Másrészt meg elmentem a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára, de nem készültem fel rendesen. Kell vinni 15 verset, 8 monológot és 2 dalt, én pedig vittem kábé 8 verset, 3 monológot, és nem vittem dalt. Érezték is rajtam, hogy nem akarom ezt igazán, meg valószínűleg én is tudtam ezt belülről, és ezért nem készültem fel, és hál'istennek kiszórtak az első rostán. Akkor nagyon-nagyon megkönnyebbültem, és azt hiszem, akkor jöttem rá igazából, hogy nekem semmi dolgom a színészettel.

Volt rajtad külső nyomás, hogy ha már volt egy ilyen főszereped, akkor mindenképp színészként folytasd?

– Külső nyomás semmiképp nem volt. Inkább magamban volt egy nyomás, hogy akkor ezt meg kell próbálni, hogy ennyivel talán tartozom azoknak, akikkel ezt a filmet csináltam. Vagy nem is tudom, ez milyen indíttatás lehetett, de biztos, hogy nem külső nyomás volt, hanem belső.

De végül mégis a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél maradtál, igaz, nem színész, hanem operatőr szakon.

– Az biztos, hogy a Sorstalanságnak köszönhetem, hogy elkezdett érdekelni ez a dolog. Ott Pados Gyula és Gulyás Buda készítették a fotókat, aki szintén nagyon jó operatőrök, és ott kaptam az első fényképezőgépemet, amivel elkezdtem fotózni. Az első analóg gépemet meg Imre bácsitól (Kertész Imrétől – szerk.) kaptam, és a film leforgatása után elkezdtem fotózni.


Amikor érettségiztem, akkor nem indult operatőr szak, ezért a fotós szakra jelentkeztem, oda jártam két évet, és végül egy nagyon jó barátom (akivel most is együtt tartjuk a workshopot), aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járt, elkezdte mondogatni, hogy jöjjek át, felvételizzek oda, mert olyan jó a légkör. Felvettek, és iszonyatosan jó, nagyon jófejek az emberek, a tanárok, gyakorlatilag mindent, amit azóta csináltam, nekik köszönhetek.

A Sorstalanság miatt döntöttél úgy, hogy szeretnéd, hogy valamilyen közöd legyen a filmművészethez, vagy már előtte tudtad, hogy ezzel akarsz foglalkozni?

– Valószínűleg ennek volt a legnagyobb hatása. Előtte is szerettem forgatni, de biztosan nem volt a fejemben egy konkrét döntés arról, hogy én filmes akarok lenni. Egyszerűen csak szerettem forgatni, vagy csak a forgatások közelében lenni, annyira jó a hangulat, jó ott lenni.

Gyerekként hogy tudtad feldolgozni, hogy egy ilyen nagyívű produkcióban szerepeltél? Ilyenkor azért fennállhat annak a veszélye, hogy elszáll az ember...

– Valószínűleg nem fogtam fel, és a mai napig sem fogom fel, hogy milyen emberekkel dolgozhattam akkor együtt, hogy milyen emberek közelében voltam, vagy azt, hogy más ember mennyit dolgozik azért, hogy egyáltalán bekerülhessen egy ilyen filmbe, nemhogy főszerepet kapjon. Nem fogtam fel, hogy ez mennyire jó.

Arról fogalmam sincs, hogy elszálltam-e, de azt szokták mondani, hogy nem, és ez sokkal inkább a szüleim meg a környezetem érdeme, mint az enyém.

Ha ma kapnál egy felkérést egy hasonló méretű produkcióba, a mai gondolkodásoddal elvállalnád?

– Jó kérdés. Volt azóta egy olyan felkérés, amire az akkori hangulatom és felfogásom alapján sajnos nemet mondtam, és ez hiba volt, azt hiszem. De biztosan sokat gondolkodnék rajta, és biztosan nagyon be lennék szarva. De most nem mondanék nemet, arra épeszű ember nem mondana nemet, én sem tudom, hogy miért csináltam.


És ha operatőrnek kérnének fel egy nagy produkcióhoz?

– Azon más szempontból gondolkodnék. Ott például attól lennék beszarva, hogy egyre reálisabban kezdem látni, mekkora meló megcsinálni egy nagyjátékfilmet, és nem érzem még magamban a szükséges tudást. De biztosan van az a helyzet, amire azt mondanám, hogy bele kell ugrani.

Az ott szerzett kapcsolataid mennyire befolyásolták az azutáni életed? Az, hogy most Csíkszeredába jöttél, gondolom, annak köszönhető, hogy a forgatáson megismerted Dimény Áront.

– Nagy mértékben befolyásolták, bár én egyáltalán nem vagyok az a típus, aki kihasználná ezeket a kapcsolatokat – sajnos, vagy nem sajnos; biztosan a mai napig is sokkal jobban ki lehetne használni, de nem teszem, és még így is nagy a befolyása. Ilyen szinten is, ahogy te mondod, és olyan szinten is, hogy az operatőri munkámat segíti. Sokkal könnyebben megtalálnak, sokkal több színészt ismerek, amikor jönnek forgatásra hozzánk, akkor sokkal közvetlenebb tud lenni a viszonyunk.

De azt hiszem, pont annyi negatív oldala is lehet, mint pozitív. Nagyon sokan pont azért nem szeretik azt a filmet, meg a stábját vagy a szereplőit, mert ők nem voltak benne, vagy adott esetben nem ők rendezték, vagy nem ők voltak az operatőrei – és nyilván egy ilyen seb megmarad.

Te személyesen megtapasztaltad ezt a negatív oldalt?

– Lehet, nem tudom. Vannak olyan dolgok, amiket hajlamos vagyok nem észrevenni, félig tudatosan, vagy tudat alatt. Például a filmbemutató után, amikor nagyon sokat játszották a moziban, akkor rendszeresen felismertek az utcán, és én valahogy ezt a dolgot nem vettem észre, vagy úgy kezeltem, mintha nem is történt volna meg. Akik velem voltak, mondták, hogy fúúú, az is felismert, meg az is, és rólad beszélnek, és engem nem érdekelt, valahogy nem tudatosult bennem soha. Lehet, hogy volt negatív oldala, de vagy nem vettem észre, vagy nem szerettem volna tudni róla.


Szereted a TIFFszeredás munkát?

– Iszonyatosan cukik a gyerekek, nagyon összeszedettek és kreatívak. Nagyon kevés az időnk, négy napunk van, ami alatt videoklipet kell csinálni. Tegnap (szerdán – szerk.) már megvolt a kitalálás, tartottunk egy gyors elméleti órát, utána elkezdtek gyorsan dolgozni az ötleteken, ma-holnap forgatás van, szombaton vágás, mert szombat estére már kész termék kell.

Féltünk attól, hogy hogyan fognak együtt dolgozni, mert 36-an vannak, és három csoportra tudtuk őket osztani. És amikor tizenvalahány ember ötletel – főleg ebben a korban –, akkor az nagyon sokfelé tud vinni, de ők nagyon konstruktívak és együttműködőek, és ez egy nagyon pozitív csalódás. Reméljük, hogy jó lesz a végeredmény is. Elvileg ma tartunk egy kis éjszakai forgatást is, úgyhogy izgi lesz.

A videoklip műfajában mennyire mozogsz otthonosan?

– Egyelőre az a legotthonosabb számomra. Tavaly csináltunk hat videoklipet, és elég sikeresek voltak. A legnagyobb zenei portálon az év videoklipje lett az egyik, legutóbb a Viva Cometet nyertük meg egy másikkal. Nagyon szeretem, és folyamatosan csináljuk is, most is dolgozunk három klipen. Ez egy eléggé szabad műfaj, bármit meg lehet csinálni benne, és szerencsére együttműködőek a zenekarok is. De nagyon szívesen csinálnék reklámfilmet, és nyilvánvalóan a nagyjátékfilm a szerelem, az a végső cél, de kisjátékfilmeket is igazán szívesen készítenék.




Amennyire én látom, a videoklipek megítélése a képregényekéhez hasonló, azaz sokan nem tekintik a filmes kánon részének őket. Mivel magyarázható ez a mostohagyermeki szerep?

– Egyrészt szerintem ez most változóban van, mert a Youtube miatt sokkal nagyobb teret kapnak a videoklipek, mint eddig. Másrészt viszont sokkal nehezebb is a műfaj helyzete, mert nyilván nincs benne akkora pénz, mint amikor a tévében nyomták őket.

A képregény egy tökjó példa, mert a képregényekből iszonyatosan sokat lehet tanulni, és nagyon sok filmes nézeget meg tanul képregényből, és szerintem a videoklip is ilyen belépő műfaj. Egyrészt nagy rendezők is csinálnak videoklipet, nagy rendezők kezdték a karrierjüket videoklipekkel. Antal Nimród, Hajdu Szabolcs is csinált Tankcsapda-klipet – szóval belépő műfaj, de nagyon sokat lehet belőle tanulni.

Ki a kedvenc videoklip-rendeződ?

– Van egy Woodkid nevű figura, aki videoklip-rendező, de elkezdett zenélni, és a saját zenéjéhez olyan videókat csinál, hogy teljesen el vagyok tőle ájulva. Van egy Nabil nevű srác is, azt hiszem, ők ketten.



Illetve a Gesaffelstein elektronikus zenekar egyik klipje számomra a csúcsok csúcsa, amit, azt hiszem, egy német stúdió csinált.




Van olyan zenekar, akivel szívesen forgatnál?

– Nekem az Akkezdet Phiai a nagy szerelmem, amit ők csinálnak, az eszeveszett dolog, és ha annyira tudnék filmezni, mint amennyire ők szöveget meg verset írni, akkor nagyon boldog lennék. De szívesen forgatnék a Mary Popkidsszel, az Irie Maffiával, meg nyilván a nemzetközi nagy zenekarok közül nagyon sokkal.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS