A mese olyan, mint egy köldökzsinór: energiát szív a gyerekkorunkból
kérdezett: Gál László 2014. július 22. 10:42, utolsó frissítés: 2014. július 23. 16:01Bajkó Attila csíkszeredai származású festő- és bábművész hisz a mesékben: de nem írja, hanem megfesti a történeteket. És próbálja meg is élni, amiről eddig csak álmodott.
A csíkszeredai születésű Bajkó Attila jelenleg Temesváron él, ahol díszlet- és bábtervezéssel foglalkozik, közben pedig fest. Különleges technikával készített színes fakazettáin archaikus és modern mesék, történetek elevenednek meg. Ezekről és a lovak iránti rajongásáról is kérdeztük a TIFFszereda filmfesztivál keretében szervezett Meseoázis c. kiállítás megnyitója után.
Hogyan lettél művész? Mindig is az szerettél volna lenni?
- Szerintem már 3-4 évesen rajzolgattam, később pefelére (préselt lemez - szerk.) kezdtem olajfestékkel festményeket gyártani. Kisiskolás koromban elég sokat rajzoltam, de csak kilencedikben mentem művészeti iskolába, addig nem érdekelt annyira, hogy azt is tanuljam, csak jól szórakoztam.
A középiskola elvégzése után viszont már Temesvárra mentél grafikát tanulni.
- Többen is odamentünk. Mi voltunk az első generáció, aki Csíkszeredában elvégezte a művészetit, egy része az osztálynak Kolozsvárra ment, de többen Temesvárt választottuk, úgy hallottuk, az egy nyitottabb iskola. Egy híján mind a kilencen bejutottunk, akik oda jelentkeztünk. Jó generáció voltunk, és nagyon szép egyetemista életet éltünk, verte a líceumit, pedig már az is emlékezetes volt. Már líceumban is sokat alkottunk és sokat szórakoztunk. Kéz a kézben járt a kettő. Csíkszeredában is megvolt már köztünk az egészséges versengés, ami Temesváron is megmaradt. Miután befejeztem Temesváron az egyetemet, Budapestre mentem tanulni.
Közben persze kiállításaim is voltak. Líceumban az egyik haverommal ezt a sportot űztük, majd egyetem után is kiállítgattam. Aztán egy adott pillanatban már azt éreztem, hogy nem csak a kiállításokból áll az élet, nem az a lényeg, hogy hány oldalas az önéletrajzod. Akkor kezdtem kialakítani a kicsi családomat és saját életemet, ami már nem csak a művészetről szólt.
Majd miután gyerekem lettem, elkezdtem meséket festeni. Bár meseképek, de nem feltétlen gyereknek szóló meseképek, hanem sokkal inkább a felnőtteknek, sőt, a felnőttekről szólnak leginkább, mert az ők problémáit piszkálgatják. Mostanában már azt érzem, hogy sok gyerek is már felnőttnek számít.
Már egyetemista korodban is ezzel a technikával dolgoztál, vagy a meseképekkel együtt jött?
- Miniatúrát már egyetemista koromban is festettem, de az alapozástól kezdve minden technika teljesen más volt akkor.
Hogyan készülnek?
- Az első ilyen jellegű munkákat rézkarcba készítettem, savval. Később ugyanezt festettem tussal, nagy, színes üvegre, amit faládaszerű keretekbe tettem. Olajjal fixáltam és olajjal színeztem az alapot, hogy ne csak a száraz grafika legyen, hanem véletlenszerű színárnyalatok is legyenek a háttérben. Lángszerű színek voltak.
Közben egyébbel is foglalkoztam, például régi bútorokat festettem. Végül annak a technikáját ötvöztem az üvegfestős technikáimmal. Ezeket is úgy régiesítem, mint a bútorokat. De hát ez a technika visszanyúl az ókori Egyiptomig. A fáraók szarkofágját is gézzel és krétával alapozták, tehát alaposan kipróbálták a idők során, bizonyított, hogy hosszú életet ad a fatábla képeknek. A Németalföldön a gótikus szárnyasoltárokat is ezzel a technikákkal kezelték.
Én csak annyit változtattam, hogy hagyom kilátszani a vászont, hagyok egy patinát neki, megmutatom az anyagszerűségét. Amit korábban próbáltak eldugni, azt én megmutatom, hagyom látszani hogyan készítettem. Ez nálam plusz.
Közben bábszínházban is dolgozol díszlettervezőként. Van kapcsolat a meseképek és bábszínházi munka között?
- Igen. Igaz, már nagyon rég bedolgozom bábszínházba, mint díszlettervező, de a sziluettrajzok miatt hívtak meg a temesváriba. Ott készítettem el a Szépség és szörnyeteget, ami egy kicsit olyan, mintha városbemutató színház lenne, mert Temesváron történik. Természetesen árnyszínház. Nagyon élveztem, hogy az árnyékaim megmozdultak és a félig merev világból a színészek által mozgalmas világ lett. De ha már ott voltam, más előadásra is felkértek, normál bábszínházat is készítettem, nem csak árnyszínházakat.
Tavaly Indonéziában egy ilyen, „normál” előadásunkkal díjat is nyertünk. Indonéziában van az árnyékszínház anyja, apja, de még a dédnagyapja és dédnagyanyja is, ott találták ki az egészet, tehát szinte természetes, hogy oda nem mehetünk a saját árnyszínházunkkal. Mesterséget nem taníthatsz a mesternek. Tehát teljesen mással mentünk, amivel aztán nyertünk egy díjat, és idénre is visszahívtak a világ legnagyobb bábfesztiváljára.
Fotók: facebook.com/ Bajkó Attila's Art
Ez a kettő hogyan hat egymásra? A rajzaidat befolyásolja, hogy bábszínházzal foglalkozol?
- Lehet, hogy olyan témákhoz is nyúltam, amikhez addig nem. Ha most egy alteregót megfestek, akkor lehet, hogy egy bábút festek, míg előtte inkább egy madarat, egy kakast vagy egy lovat rajzoltam volna. Szélesedett a paletta. Ugyanakkor a mai bábszínház már másról szól. A performansz művész, a képzőművész és a korábbi bábművész ötvözetéből lesz az új bábművész. Jelenleg a bábjáték egy kicsit több, mint a régi bábszínházak esetében, amikor egy paraván mögött lógattak két bábút. Az is gyönyörű, de a bábszínház most már többet megenged.
De nem csak mesebeli szereplőket festesz meg, láttam például fotóst is a képeiden.
- A meséim életmesék. Nem számít, hogy nagy vagy kisemberek meséi. Így benne van, hogy akár egy fotóst is megfestek. Mostanában már minden harmadik ember fotózik, ki profi szinten, ki amatőr szinten, ki csak családi fotósként. A kép nagyon erős már a mindennapokban. Manapság már a zenét is képpel kapcsoljuk. Egy videoklip feldobhat egy számot, és fordítva is igaz, egy jó dalt lehúzhat egy gyenge videoklip. A kamera a mindennapi életünk része.
A képekhez kapcsolódó meséket meg is írod?
- Minden képnek megvan a meséje, de ezeket nem feltétlen írom meg. Olyan, mintha egy mozgóképet megállítanál, de abban az álló képben egy fél életet el lehet mesélni. Ugyanúgy, mint a régi fotók esetében, amikor beült az egész család a fotográfus elé. Annak húsz év múlva is van energiája, sok mindent elárul. Az én agyamban festés közben születik meg a mese. Vannak témák, amiket érinteni akarok, de soha nem voltam az a művész, aki először megcsinál egy vázlatot, majd kifesti. Sokszor, ha sokat tartogatod a fejedben az ötlet, akkor megromlik, megrohad, jó frissen megfesteni a dolgokat. Minél frissebb, annál őszintébb.
Te milyen viszonyban vagy a mesével? Mennyire vagy játékos?
- A mese olyan, mint egy köldökzsinór, segít, hogy energiát szívjunk a gyerekkorunkból. Legalábbis nekem ez a mese, és szerintem még sok embernek ez kellene legyen. Mert a mese és a gyerekkor kéz a kézben jár. Ahhoz, hogy az ember szebb életet éljen, merjen álmodni, mindig kell hinnie a mesékben. Ehhez pedig a gyerekkorodból kell erőt merítsen. A meséknek van egy szerkezete és szimbolisztikája, amit ha megértesz, akkor egész életedben könnyebben léped át az akadályokat.
Megnéztem az oldaladat, rengeteg lovas képet töltesz fel. Hogy illeszkedik ebbe a lovas hobbi?
- Egész gyerekkorom óta szeretem és tisztelem a lovakat. Az lehet, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de a ló, vagyis inkább a Pegazus megtestesíti a földit és az égit is egyben. A lóban ott van a nemesség és a tiszta szeretet is, mégsem szolgája, hanem társa az embernek. Szerintem ebben az állatban minden ott van, ami bennünk emberekben ott kellene legyen. Ott van tartás, a szépség, az őszinteség, a kecsesség mellett az érzékenység is. Tehát minden, ami a mindennapokban kezd hiányozni az emberekből, az ott van a lóban.
Valamikor groteszk emberfigurákat rajzoltam, amikor az emberek közötti kapcsolatokat próbáltam szemléltetni, de az emberek mindig elborzadtak, amikor meglátták ezeket. Később rájöttem, hogy a kapcsolatokat lovakkal is be lehet mutatni. Egy lehajló fej vagy egy két lábon ágaskodó paripán keresztül is be lehet bemutatni, hogy melyik irányba kellene lépjen az ember.
Közben én is elkezdtem lovakat tartani, öt lóval és egy csikóval szórakozom. Kijárok velük lovagolni, de ez még eléggé friss dolog, csak egy fél éve vannak meg. De a meséimben a lovak jóval előtte is ott voltak. Amiről eddig csak álmodtam, most próbálom megélni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
