A szászokat eladják, ugye?
Kulcsár Árpád 2014. november 14. 18:06, utolsó frissítés: 2014. november 18. 17:21A Temps d'Image fesztiválon bárki megtudhatta, hová és hogyan tűnt el 800 ezer erdélyi német.
A Temps d'Images Fesztivál egyik legjobban várt eseménye a Győzelem moziban vetített, a romániai szászok és svábok exodusáról/eladásáról/kivándorlásáról szóló Pașaport de Germania című dokumentumfilm volt. A filmet nemrég mutatták be az Astra Filmfesztiválon, és hamarosan az HBO is műsorra tűzi.
Először láttam drónfelvétellel készült snitteket egy dokumentumfilmben, és meglepődtem ugyan, de nem a kellemes értelemben, amikor Răzvan Georgescu filmje ilyen felvételekkel indított. Előbb a sínek, majd az evangélikus templom, aztán tölgyek vannak „ledrónozva”, és beindul a narráció: ezek Erdély legöregebb tölgyei, még az első szász telepesek ültették ide, amikor elnevezték a földet szülőföldnek”.
Egy ilyen bevezető és a drónhasználat kissé ijesztő volt számomra: vajon kizárólag ezt fogja tematizálni a film? A szülőföld utáni vágyakozást, az otthon elveszítését? Alexandru Solomon operatőr mindenesetre szabad kezet kapott, s „szárnyalhatott” a fantáziája.
Aztán szerencsére rögtön megjelennek makrotörténet szereplői Heinz Günther Hüsch, aki a hatvanas évek végétől a romániai rendszerváltásig a német fél tárgyalója, pénzfutára volt egy személyben, Hans Dietrich Genscher, egykori alkancellár, de romániai rendőrök, tárgyalásra jogosult személyek is. És ezután a hivatalos történetbe (történelembe) nagyon szépen épülnek be az egyéni sorsok, emberek szólalnak meg, akik családjukkal, vagy egyedül vágtak neki egykor az útnak.
Georgescut gyerekkora óta kísérti a történet.
A marosvásárhelyi születésű rendező kisgyerekként került Temesvárra, ahol azzal szembesült, hogy kéthetente egy-egy búcsúbulira hivatalos, és egyre kevesebb osztálytársa marad a sváb többségű iskolában. Aztán felnőttként az ARD csatornánál dolgozott, így találkozott Helmuth Kohl egykori kancellárral, aki, amint meghallotta, hogy egy romániai származásúval áll szemben, elmesélte neki a romániai szászok és svábok áttelepítésének történetét.
Georgescu azonban csak akkor mert komolyan a film elkészítésére gondolni, miután megjelent egy könyv, amelyet Florica Dobre, Florian Banu, Luminiţa Banu és Laura Stancu írtak A Visszaszerzés-akció. A Securitate és a romániai németek emigrálása (Acţiunea Recuperarea. Securitatea şi emigrarea germanilor din România) címmel, ami után a német kormány feloldotta az ügyletekkel kapcsolatos titkosított dokumentumokat, a német belügyminisztérium pedig engedélyt adott Hüschnek, hogy beszéljen az akkori ügyletekről.
Két évnyi kutatás következett, míg a rendező talált valakit Németországban, aki a Wehrmacht katonáinak dokumentumait gyűjtötte, továbbá egy hagyatékot is megszerzett: egy osztrák látogató 1939-ben színes felvételeket készített Erdély-szerte a németek által lakott területekről egy 16 mm-s kamerával, ezek első ízben kerültek nyilvánosság elé, de a Nemzeti Filmarchívum felvételei is segítenek a kor hangulatának átadásában. Mint ahogyan segít a Remus Georgescu által szerzett zene is, akit a rendező jó érzékkel választott ki. A zenei aláfestések diszkrétsége segít a filmnek, hogy ne az „eladott németek” elégiájává, hanem szimfóniájává váljék.
A film két nagy ellenpontozásra épül: az itthon és idegenség (mind térbeli, mind kulturális identitásban), valamint a gazdasági érdek és a humanitárius tett közötti ellentétekre építkezik, és ezeket a végére sikerül szinte teljesen lebontania (egy német kormányhivatalnok kifejti, hogy azért Németországnak is megérte az áttelepítés, hiszen német anyanyelvű munkaerő érkezett az országba), Stelian Octavian, aki 1981 – 1986 között kötötte a titkos szerződéseket, és vette át Hüschtől a pénzes bőröndöket, a film végén azt mondja, végül is részükről is humanitárius tett volt a németek eladása,
hiszen az a családegyesítés nevében történt.
A film nagy erénye, hogy egy tulajdonképpen tragikus eseményt képes szolid humorral elmesélni: ez nem jelenti, hogy részeiben ne dominálna a tragikum esztétikai minősége, hiszen olyan történeteket is el kell mesélni, amely a szétszakadt családokról, a Bărăganba és Szovjetunióba való deportálásról szól, ám a rendező jó érzékkel irányítja a narrációt olyan részek felé, amelyek feloldhatják ezt. A szereplők sincsenek áldozatként bemutatva, sőt, néha-néha nevetségessé válnak, de sosem annyira, hogy ne pont emiatt váljanak szerethetővé. Nincs egy konklúzió arról, hogy ezekben az életekben mi lenne a legnagyobb törés: persze van aki nem tudott beilleszkedni, és továbbállt, van aki fogyasztónak érezni magát elsősorban, de az általános hangulatot egy azóta visszatelepült biogazda fogalmazza meg: „Ahogy egy római közmondás mondja: Veni, vidi, s azután meglátjuk, mi lesz.”
A több mint 800 000 német anyanyelvű állampolgár eltűnése teljesen az adatokra alapozva van bemutatva, de egyáltalán nem rideg adatközlés ez, Georgescunak sikerül egyensúlyt találnia a történelmi és a személyes megjelenítése között. Nem csupán dokumentumfilm tehát, hanem méltó emlék is számukra, de ugyanilyen szinten igyekszik megőrizni, hogy tárgyfüggetlenül is egy technikailag, szerkezetileg jól kimunkált, szerzői alkotás maradjon.
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
