"Túl politikai" versus "piacos": a kortárs művészet törésvonalairól Kolozsváron
B. D. T.
2014. december 17. 12:24, utolsó frissítés: 13:18
Egyre nyilvánvalóbb a baloldali alternatív nyilvánosság erősödése. Ellenpólusok, társadalombírálat, hiányos archívum a művészetszervezők beszélgetésén.
A társadalombírálat ambícióját dédelgető művészet, a művészetkritika és az aktivizmus viszonyáról, átfedéseiről, a kolozsvári kortárs művészeti szcéna “támogatott, tűrt és tiltott” képviselőiről, az alternatív nyilvánosság tereinek megalakításáról, működtetéséről és az ehhez kapcsolódó koncepciókról szervezett beszélgetést november végén Kolozsváron az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság (EMFT). A Bulgakovban az Irodalom, filozófia, művészet beszélgetéssorozat legutóbbi kiadását Művészet és alternatív nyilvánosság címmel Gregus Zoltán moderálta, résztvevők: Miklósi Dénes (Conset), Tordai-S. Attila (tranzit.ro/Kolozsvár) és Alexandru Polgár (Idea).
A meghívottak kronológiailag rendszertelen, de érdekes, személyes sztorikkal is tűzdelt elbeszéléséből körvonalazódott a kolozsvári kortárs művészet mint alternatív nyilvánosság utóbbi két évtizede történelmének néhány fontos fragmentuma.
A ’89-es változások utáni kolozsvári kortárs művészet ikonikus eseményeként Miklósi Dénes egy 1996-os akciót emelt ki: Tordai-S. Attila lakásán, a padláson 15 négyzetméteren 14 művész állította ki alkotásait, egyszerre egyetlen látogatónak volt lehetősége felmászni egy létrán, mégis hatalmas sor kígyózott a Dosztojevszkij utcában.
A kilencvenes években az egyedüli helyszín, amely rendszeresen teret adott kortárs kísérleti alkotásoknak, a Tranzit Ház volt. A Tranzit Alapítvánnyal azóta is együttműködnek a kortárs művészek Kolozsváron (a Conset helyszíne például a Tranzit ház emeletén található), bár azóta az alternatív művészeti nyilvánosságnak több megmutatkozási lehetősége is nyílt – mindegyik saját kezdeményezésből. A “mainstream” kolozsvári festőiskolával és a “piacos” Ecsetgyárral szemben ezek a kiállító- és közösségi terek, projektek állandóan a művészet kényelmessé váló határait feszegették, kitolták ezeket a határokat, ha kellett, bekebelezve vagy bekebeleztetve a filozófia, társadalomtudományok, aktivizmus által.
1999-ben megalakult a Protokoll Stúdió, amely megszakításokkal 2007-ig működött. Ugyanabban az évben alapították meg az Idea folyóirat elődjét, a Balkont is. A Protokollból nőtt ki a Şcoala Populară de Artă Contemporană (ŞPAC) 2010-2012 között. 2012 óta pedig beindult a Tranzit.ro, amelynek a névhasonlóságon kívül nincs köze a Tranzit házhoz: egy nemzetközi hálózat részeként Romániában három működik belőle, Bukarestben, Iasiban és Kolozsváron – mondta el Tordai-S. Attila.
Miklósi Dénes egy hatalmas, hetvenezer fényképből álló sajtófotó-archívum digitalizálásával és feldolgozásával is foglalkozik a Conset keretén belül. A galéria ugyanakkor egy folyamatosan nyitott, beszélgetéseknek helyet adó nyilvános térként is működik, a cél a művészet állandó újra- és újrapozicionálása, önmagára való rákérdezése. A Tibori Szabó Zoltán által megmentett, a Făclia és az Igazság napilap egykori gyűjteményének rendezése “nem szokványos” kiállításokat eredményez (amilyen a Napoca Hotel munkacímű kiállítás is volt). Voltaképp ez egy folyamatos műhelymunka, az anyag több szempontú rendezése a cél, ugyanakkor a művész megkereste egyes, általa kiemelt képeknek a publikus, annak idején a lapokban ténylegesen megjelent változatát is, hogy eredeti kontextusukkal együtt tudja azokat kiállítani.
Polgárt politikai filozófusként mindig érdekelte, hogyan lehet reflektálni a kortárs művészetre. Az Idea nemcsak folyóirat, hanem műhely és közösség, ahol a kortárs művészetre való reflexiók interdiszciplináris jellegűek, hiszen filozófusok, esztéták, társadalomtudósok is rendszeresen írnak a lapba képzőművészek, művészettörténészek mellett. A Balkon (amely a magyarországi Balkontól inspirálódva kapta ezt a nevet), és később az Idea is a kortárs művészetre mint társadalmi jelenségre és ugyanakkor a társadalmat alakító tényezőre reflektál, de nem fordul el viszolyogva a politikaitól sem, hanem elemzően, a hely és a kor aktualitásai iránt érzékenyen reagál arra, hallatja egy alternatív nyilvánosság hangját. Az Idea ugyanakkor az utóbbi 15 év fontos helyi, országos és nemzetközi kortárs művészeti eseményeinek releváns keresztmetszetét adja. Művészetelméleti, filozófiai, politikaelméleti szövegeket közöl, és ha már címkézni kell, “baloldali” – abban az értelemben, hogy ha egyáltalán létezik baloldal, akkor az Polgár szerint “manapság a politikán kívül van”. Ma a baloldali alternatív nyilvánosság kezd erősödni Kolozsváron is, amivel már nem lehet nem szembenézni – jegyezte meg.
Úgy látja, a kortárs művészetnek Kolozsváron két ellenpólusa az Ecsetgyár és a Tranzit.ro, egy lehetséges harmadik pólus pedig a Conset. Az Ecsetgyár a kortárs művészet piacosított verzióját képviseli, míg a Tranzit.ro esetében félő, hogy az általuk promovált művészetkoncepció végül kimerül mechanikus politikai gesztusokban – vélte. A Conset az, ami közös műhely tud lenni, amelynek koncepciójába belefér a mindkét körrel való érintkezés és a közös akciók szervezése.
Az Idea nyilvánossága nem korlátozódik belföldre vagy Kelet-Európára, eljut nyugatra és a tengerentúlra is, ilyen értelemben a romániai kortárs művészet névjegye külföld felé, például sorozatban mutatják be a fontos kiállítótereket. Ugyanakkor erőteljesen kötődik és mindig is kötődött Kolozsvárhoz, a “think global, act local” értelmében az itteni kortárs műhelyekhez, csoportosulásokhoz hasonlóan beágyazottnak kell lennie a helyi társadalomba – vélte Polgár.
Tordai-S. Attila, aki hét évig munkatársa volt a folyóiratnak, erre reflektálva azt mondta, először kezdtek külfölddel foglalkozni, és utána Kolozsvárral. Az alternatív nyilvánosság fórumai elsődleges feladatként a kilencvenes években a nyitást jelölték meg önmaguk számára, nyugati kiállításokról és művészekről adtak hírt az itthoni közönségnek. Ám egy idő után megkerülhetetlenné vált reflektálni a saját kontextusukra, ami akkor Kolozsváron többek között a Funar-korszakot jelentette, országos szinten pl. az állam és az ortodoxia viszonyának boncolgatását, vagy a kapitalizmus begyűrűzésének súlyos társadalmi hatásait.
Tordai-S. Attila 1999-ben döntött úgy, „abbahagyja” a művészetet (lásd pl. ezt az Ideában megjelent interjút). “Kurátori tevékenységem művészetellenes” – fogalmazott ironikusan, reagálva arra, hogy egyesek szerint túl direkt, túl magabiztos az az irányvonal, amelyet a projektjei képviselnek. A 2000-es években kezdett beszivárogni talán az a fokozottabb társadalmi érzékenység, amely egyeseket arra késztetett, hogy félretegyék a művészet önmagára kérdezését, és a Másra tekintsenek, ahogyan a modernitásba vetett hit megrokkanása itt is egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni. A Protokoll Stúdió olyan projekteket mutatott be, mint Erhardt Miklós hajléktalanokat bevonó projektje (Inside Out), Lia Perjovschi szubjektív művészettörténete, Dan Perjovschi („Rezistenta culturala”), Ciprian Muresan, Daniel Knorr (¡Etranjero Ven a Votar! (Străine, vino să votezi!) vagy Oliver Resler (Fly Democracy).
A ŞPAC művészek és filozófusok közös „kísérleti pedagógiai” projektje volt: kortárs művészeti népiskola, ahová nem számított a jelentkezéskor, ha nem tudtál rajzolni. Rendszeres műhelymunka volt, heti elméleti előadások zajlottak, tankönyveket is kiadtak. A diákokkal a kilakoltatott pataréti romák helyzetét is tematizálták, beszélgetéseket szerveztek, illetve egy szolidaritási projektet dolgoztak ki. Végül a Boc-ellenes tüntetésekkel az utcára költözött a műhelyfoglalkozás, ez egyre nagyobb lemorzsolódással járt, lehet azért, mert túlságosan politikai volt az irányvonal – emlékezett vissza Tordai-S. Attila.
Ám akkor már sínen volt a Tranzit.ro, a Brassai Sámuel utca 5. szám alatti kolozsvári helyszínt nagyszabású konferenciával indították el (A válság kultúrája és politikája - ennek folytatását idén tavasszal tartották marxizmus és posztkolonianizmus témában).
>> Beszámolónk a megnyitóról >>
A ŞPAC pataréti projektjének szerves folytatásaként kiállítást rendeztek a kilakoltatottak helyzetére reflektálva: felépítették az alig 18 négyzetméteres házak prototípusát a kiállítótér közepébe, ugyanakkor készült egy kisméretű fajáték-verzió is, amelyet elküldtek az akkori polgármesternek, Sorin Apostunak: a faházikóba méretarányos bútorokat, legszükségesebb tárgyakat és az ott lakó családtagokat kellett (volna) bezsúfolni. A kirakóst persze lehetetlen volt megoldani, ahogyan a valóságban is történik, az érintett családok a bútoraik nagy részét emiatt a ház előtt tartják. A polgármester azonban nem igazán értékelte a gesztust – idézte fel Tordai.
Még kiemelt néhányat a korábbi projektekből (Daniel Knorr: Instant community, Erhardt Miklós: Instrumental című kiállítása, az egyetemes himnusz helyi verziójának születése, egy utcazenészeket bevonó projekt, egy „kifele” nyíló, a tranzit.ro ablakaiba tett kiállítás Laurențiu Ridichie Facebookon posztolt rajzaiból, vagy a Zsil-völgyi bányászok életét dokumentáló színházi előadás). Emellett folytatják a Marx-szemináriumokat és helyszínt biztosítanak számukra szimpatikus, külsősök által szervezett eseményeknek is (amilyen pl. a Piata Autonoma Cluj).
A meghívottak konstatálták, fontos lenne az alternatív kortárs művészeti kezdeményezések történetének feldolgozása, a budapesti C3-hoz hasonló archívum létrejötte, ezt azonban egyrészt akadályozza az, hogy az alternatív szcéna soha nem tudott közös frontba tömörülni, mindig a frakciósodás volt rá a jellemző, másrészt a régebbi projektek, kezdeményezések születésének folyamata sem dokumentált. Miklósi Dénes arra hívta föl a figyelmet, főleg ami 1989 előtt született ezen a területen, teljes mértékben elhanyagolt. Akkor is perifériára volt szorítva, emiatt nincsenek írott források, így most is egy feltáratlan, földolgozatlan űr a művészettörténetben.
Szóba került még, hogy a budapesti Műcsarnokban rendezett Európai utasok - Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után című nagyszabású kiállításnak miért volt ellentmondásos a megítélése, hogyan összegezhető az „eladható művészet” kritikája, mi indokolhat (vagy nem indokolhat) drasztikus elhatárolódásokat, személyes döntéseket, és hogy ki kivel akar vagy nem akar egy gyékényen árulni. (A beszélgetés hangfelvétele elérhető a a BBTE Magyar Filozófiai Intézet szakmai közösségének blogján.)
Az EMFT-beszélgetéssorozat témáit úgy választják ki, hogy az széles érdeklődési kört érintsen, ugyanakkor összművészeti és filozófiai megközelítést egyaránt nyerjen. A mindenki számára nyitott körön esetenként elméleti szövegek mellett irodalmi alkotásokat, filmeket is megbeszélnek, megvitatnak. A következő beszélgetés az utazásról szól majd, részletek hamarosan.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
