2026. október 25. vasárnap
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Roni Size: a zene soha, soha nem hal meg

kérdezett: B. P. E. 2015. június 29. 10:12, utolsó frissítés: 2015. június 30. 10:37

Sikerült begorombítanunk a legendás drum and bass producert, amikor azt mondtuk, a dubstepnek már annyi.


Bristolból jössz, ahol innen a távolból nézve a kilencvenes évek egy vibrálóan energikus, pozitív töltetű korszaknak tűnt, nem kizárólag a zene, hanem általában a művészetek szempontjából. Mi volt a város titka?

Roni Size: Amikor a dolgok buborékban történnek, az emberek nem is tudatosítják, hogy mi történik éppen. Csak visszatekintve válik egyértelművé, hogy nagy dolgok történtek. Nincs semmi titok ebben, mindenki tudja, hogy Bristolnak nagyon erős jamaikai fekete kultúrája van, nyugat-indiai emigránsok, írek, és úgy tűnik, ezek a kultúrák egy ponton összeértek. A városnak van egy nagyon nyugis, relaxos életmódja, de ugyanakkor pozitív kisugárzása is. Bristolról mindig azt mondják, hogy London egyik kerülete lehetne, annyira különleges a környezete, egy bristoli klub akár Londonban is lehetne. Ennyire szeretik a londoniak Bristolt – mintha London második városa lenne. Igen, ott születtem, és volt szerencsém a történelme részévé válni.


Te voltál az egyik első DJ, aki élőzenekarral vitte színpadra a zenéjét. Hogy jutott ez eszedbe?

Ahhoz, hogy összerakj egy élőzenekart, nemcsak ötlet kell, hanem pénz is. Nem lehet úgy belevágni, hogy rakjuk össze, és kész. Amikor leszerződtem egy nagy lemezkiadóval, lehetővé vált, hogy a rajongóknak bemutatkozzunk azzal a zenekarral, ami ma is létezik. Amikor befejeztük az első lemezt, a New Forms-t, azt mondtam, oké, most elindulunk turnézni. De fogalmam sem volt, miről beszélek: összeraktuk a zenekart, elindultunk, és nagyon jó volt. De amikor rájöttem, hogy ez mennyibe kerül, azt mondtam, hoppá, ezt csak akkor tudjuk végigcsinálni, ha egy nagy kiadóval kötünk szerződést.




Most, amikor erről beszélgetünk, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy elég pénzt tudtunk összedobni arra, hogy függetlenként csináljuk ugyanezt, és el tudjunk jönni ide úgy, hogy a teljes live show-t hozzuk, nem egy lebutított, spórolós valamit. Ugyanazt hozzuk, mint akkor, amikor egy nagy kiadónál voltam. Megvan a kívánságlistám: azt mondom, akarok egy basszusgitárost, egy dobost, ezt meg azt, és akarom a fényest meg a hangmérnököt. Szóval van egy nagyszerű csapatunk, mintegy húsz fő. Hamarosan kész lesz az új lemez, és addig is biztosra akarok menni, hogy a színpadon élvezzük, amit csinálunk.

Az első lemezed 18 éve jött ki. Mennyire tűnik ma aktuálisnak a hangzása?

Hogy őszinte legyek, nem szól rosszul. Minden zenének, ami a kilencvenes években készült, van egy jellegzetes hangzása. Olyan ez, mint a Chic. Amikor Nile Rodgers megcsinálta a Chicet, akkor a lemezeik hangzása olyan volt, mint azé a periódusé. Ha megpróbálná létrehozni ugyanazt a hangzást, nem tudná. Velem is ugyanez van: nem lehet ugyanazt újracsinálni, azok az akkori technikával, azokkal az eszközökkel, felszerelésekkel készültek. És haladni kell az idővel. Igen, változunk. De visszatérve a Chicre, nekem az a zene arról szól, hogy az emberek érezzék jól magukat. Az energia a zenében van, és a zene az energiában van.

Az utóbbi húsz évben számtalanszor temették már a drum and bass-t. Például amikor a dubstep elkezdett népszerűvé válni, nagyon sokan gondolták azt, hogy az lesz a dnb halála. De nem ez történt: a dubstepnek volt két jó éve, aztán annyi, de a drum and bass még mindig itt van.

Hallanod kellene magad, amikor a dubstepről beszélsz. Gyakorlatilag azt mondtad, anélkül, hogy kimondanád, hogy a dubstep halott. Talán nektek kellene magatokba néznetek, mert a dubstep nem halott, csak egy új irányba indult el. Ezt csinálja a zene: jön, az emberek felkapják a fejüket, aztán megy, fejlődik tovább. Még mindig nagyon sok olyan dubstep-előadó van, aki továbbviszi a fáklyát, akiket nem feltétlenül dubstep-előadóként ismernek az emberek, de igazából az emelik a következő szintre. Rengeteg trap DJ és zenész inspirációként használja a dubstepet, vagy ott vannak az olyanok, mint Borgore, meg a műfaj ma is domináns Amerikában. A zene soha, soha nem hal meg. Semmilyen zene nem hal meg. A zene halálát hirdetni annyi, mintha mindennek a halálát hirdetnénk, amiben hiszek. Soha nem tennék ilyet. Felőlem koporsóba teheted és eltemetheted, de én soha, soha nem temetném el a zenét. Sem a country-t, sem a balettet, sem Bruce Springsteen zenéjét, mert a zene semmilyen formában nem halhat meg. Ez egy rasszista kijelentés.


A kérdésem arról szólt volna, hogy mivel magyarázható a drum and bass műfaj töretlen népszerűsége. Talán már válaszoltál rá...

Én csak arra reflektáltam, hogy túl sok az olyan ember, mint te, aki nem járul hozzá semmivel, csak kritizál. Inkább járulj hozzá! A drum and bass kitartó népszerűsége annak köszönhető, hogy nincs még egy olyan zene, mint ez. Ez az egyetlen zene, amely 172 bpm-es, amely súlyos mélybasszust hoz, amely hajtós breakbeat dobokat hoz, meg pörgődobokat, és amikor beteszed acid vagy house vagy dubstep vagy trap után, az energia robban, és a közönség megőrül. Olyan, mint annak idején a rock’n’roll. A hosszan tartó népszerűsége az olyan arcoknak is köszönhető, mint a Chase & Status, Sub Focus, High Contrast, Andy C, és az összes DJ-nek, aki továbbviszi a fáklyát: ez az oka, hogy maximálisan szeretjük ezt a zenét. Mert ez a zene kielégülést hoz.



Az interjú az Electric Castle fesztiválon készült

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS