Politikai mese, de kinek?
Gergely Borbála 2015. szeptember 07. 20:00, utolsó frissítés: 2015. szeptember 08. 12:46A Kolozsvári Állami Magyar Színház Az árnyék című előadása a durva valóság és a mesevilág keveréke.
Az ember két énje, gonosz és jó, becsületes és gazember, szabad akarat és diktatúra, racionális és érzelmi érvek, tudatalatti és egó: ezek, és ehhez hasonló ellentétek uralták szeptember 7-én, vasárnap este Az árnyék (Niky Wolcz, 2015.) című előadást a Kolozsvári Magyar Színházban, vizuálisan többnyire a fekete és a fehér kontrasztját kihasználva. Jevgenyij Lvovics Svarc darabjának mese és mégsem annyira mese voltára nagy hangsúly került, felnőtteknek címezték, de mesebeli elemekkel és karakterekkel van dúsítva. Politikai és személyes érdekek, történetek szálai fonódtak össze látszólag elválaszthatatlanul, egy hercegkisasszony (Sigmond Rita) személye köré épülve.
A darab izgalmasan kezdődött, a nézőtér sorai közé elhelyezett hatalmas, egy sémára épülő élettelen kartonárnyak, és a befogadóként elszórva ülő húsvér árnyfigurák pozitív érzést lebegtettek a székek felett, bennük volt a jó kezdés lehetősége. Ahogy táncba fogtak a színpadra kúszva, jellemző mozdulatokkal példázták egy-egy árnyék csúszását-mászását, vonulását. Ez a kezdés a nézők árnyékainak "színpadra vivéseként" funkcionálhatott, ami rögtön belevág a színpadi és az azon kívül eső terek, a valóság és a színház, a valóság és a szerepjátszás örökös kérdésébe. A probléma a következő percekben kezdődött.
Egy déli országban járunk – amit a színpadképből, a párbeszédekből vagy a jelmezekből egyébként soha nem tudnánk meg, de szerencsére a darab leírása említi –, ahová nemrég érkezett egy történész tudós (Bodolai Balázs). Ezt nem nehéz észrevenni, mert egy magas tábla van a szobájában, cetlikkel, ábrákkal és vázlatokkal, ami klisés és lusta megoldás, de legalább vizuálisan egyértelművé válik, hogy egy tudós szobáját látjuk. Az ő monológja nyit a színpad terén, életben tartja az árnyak táncából megörökölt parazsát az érdekességnek, és a figyelmet megtartó kérdéseket vet fel.
Az álomvilág és a valóság, a képzelet és a valóság közötti különbséget az érzékszervek funkcionálásában ragadja meg. A szemüvegének, tehát a helyes, pontos látás hiányának állapotában látni vél egy hercegkisasszonyt, azonban mivel ez nem tűnik racionálisnak, a homályos látásával párosult képzelettel magyarázza. Itt, habár a tudós alakítása nem kimondottan erős, még mindig él a remény arra, hogy nem egy elcsépelt mondanivaló fog kibontakozni, hanem például a fizikai test és a szellem összekapcsolódásának egy érdekes megközelítése.
A tudós karakterét azonban a maximális naivság jellemzi, a tudományt mintha nem ismerné, azonnal elhisz mindent abból a sztoriból például, ami a bonyodalmakat elindítja: egy hercegkisasszony lakik a városban, és jövendőbelijét keresi, akinek nem kell uralkodó családból származnia. Ezt a gyengébbek kedvéért légies fehér ruhába öltöztetett, végtelenül jóságos lány, Annunciata (Imre Éva) árulja el neki, akiről már a színpadra lépésének a pillanatában biztosan tudni lehet, hogy legkésőbb a darab végén szerelmes párt alkot majd a tudósunkkal. Csupa fehér, virágkoszorú a hajban, ami egyébként természetes színű, és dús hullámokban omlik a vállára, semmi smink, semmi hazugság, csak jóság, szépség, mosolygás és a tudósról való gondoskodás – nehéz mellélőni.
A tudósunk viszont a hercegkisasszonyba lesz szerelmes, aki tartózkodó, eléggé meg vannak tépázva az idegei és nem bízik az emberekben. Az, hogy miért, nem derül ki, így felszínes karakter válik belőle, követhetetlen érzelmi élettel, viselkedéssel stb. A tudóst mindez nem érdekli, imádja és kész (pedig a kisasszony első színpadi megjelenésénél sikerült olyan fényekkel operálni, amelyek nagyjából 40 évet öregítettek rajta, és a tudós szerelmes áradozása tulajdonképpen komikus elemnek tűnt).
Olyannyira belé szeret – és ebben a meseszerű szerkesztés hangsúlyosan látszik, mert egyik pillanatról a másikra történik –, hogy megválik az árnyékától, és a hölgy után küldi, hogy mondja el neki, mennyire szereti. Árnyék – ahogy várható – másképp gondolja a dolgokat, cselszövéssel elcsábítja a hercegkisasszonyt, és el akarja venni feleségül. Eközben az orránál fogva vezet politikusokat, nőket, ismerősöket, magát a szerelme vágyát, egyszerűen mindenkit. De végül minden jóra fordul, Árnyékról kiderül, hogy valójában mi, a hercegkisasszony rájön a cselszövésre, mindenki boldog, nem lesz esküvő, nem lesz diktatúra az Árnyék uralkodása alatt, hiába lobog a vörös zászló.
Az Árnyék gonosz, bűnös, elnyomott, irigy, keserű, visszataszító karakterét Sinkó Ferenc tökéletesen alakítja. A mozgása és a beszédstílusa finoman és találóan idomul a megformázott személyiséghez. Ugyanígy roppant találó az időközben a képbe csúszó pénzügyminisztert játszó Váta Loránd alakítása. Habár olykor-olykor túlcsordul a mozgáskorlátozott, öregedő, szoknyapecér, tekintélyelvet és zsarolást követő személyiségjegyek nyomán kialakuló poénok sűrűsége, és ez minőségi romlást okoz.
A poénok egyébként is alacsony színvonalon mozognak. Egymás alól kihúzott szék, utasítást félreértelmező komornyikok, rövidlátó énekesnő kóborlása, bukdácsolása: a humor alapszintű esetei. Ez mindenképpen negatív élményt nyújt, amire ráerősít a történetbe szervesen nem szövődő, hirtelen, előzmények nélkül, sután, már-már nevetségesen előtűnő elemek vagy fordulatok. Például a cselekmény legsűrűbb pontján kiderül, hogy létezik valamiféle élet vize, a hercegkisasszonyt pedig az Árnyék pár perc alatt elcsábítja, holott a darab elején még roppant óvatos és meghódíthatatlan volt, aki retteg a szerelemtől.
A tudós pedig két hétre ágynak dől attól, hogy nincs árnyéka, majd ki tudja mitől felépül, sőt, kinő egy új árnyéka. Ezek az elemek kihúzzák a komolyságot a darab alól. A díszlet pedig tökéletesen semmilyen. Nem törekszik a minimalista megoldásokra, ez egyértelmű, viszont így elnagyolt benyomást kelt. Tükröket alkalmaznak, amik a tükörkép-önreflexió-többrétű tudat vagy személyiség gondolatmenetbe evidens, hogy beleillik (az Árnyék a mindenben jelen lévő "sötét oldalként" értelmezhető), azonban ezek nincsenek kihasználva. Hiába pakolnak be elemeket a színpadra, ha a bennük rejlő lehetőségeket figyelmen kívül hagyják. Ráadásul se a jelmezeknek, se a díszletnek nincs egy egységes stílusa, ami önmagában nem probléma, azonban a szándékos sokszínűségnek sincsenek látható jelei.
A darabnak minden alapanyaga megvan ahhoz, hogy tartalmas és sikeres legyen. A mesebeli és a valóságos elemekkel való megfelelő arányú, hangsúlyú és színvonalú játék izgalmas eredményre vezethetne. A politikai szál is erősebb lehetne, a szerelmi szál is, ha nem lennének egyértelműek, sőt, szájbarágósak, azonban rétegzettséget maximálisan nélkülözi a jelen előadás. Az árnyék köré szerveződő fogalmak pedig kicsit csúszkálnak, végül szinte a tudatalattival azonosítják, amelyet az egó, a tudós kegyetlenül elnyom.
Végeredményképpen egy butácska történet kerekedik, ami hosszas előkészítés után gyorsan besűrűsödik, zavaros eseményekkel, indokolatlan, légből kapott fordulópontokkal, amelyek közepette váratlan és nem kevésbé indokolatlan személyiségjegyek bukkannak fel. Így minden komolyságot nélkülöz a darab, semmiképpen nem ajánlanám felnőtteknek. Gyerekeknek egy hajszállal inkább, de számukra pedig a vörös zászló, vagy éppen a miniszterek egy-egy félmondatába rejtett kiszólás nem mond semmit, ahogy a darabban kiemelt helyet kapó 8989-es szám sem. Így két szék között a földre esik a minden tekintetben elnagyolt előadás.
Fotók: Bíró István
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
