„Marosvásárhelyen és Budapesten egyszerre érzem magam otthon és vagyok kívülálló”
Gergely Borbála 2015. október 12. 11:46, utolsó frissítés: 15:22„Meglepődtem volna, ha nagyon lehúzzák a könyvet.” Mán-Várhegyi Rékával a Margó-díj top 3-ba kerülésének apropóján beszélgettünk.
Mán-Várhegyi Réka (1979 –) magyar író, műfordító, szerkesztő, első novelláskötetével került be a köztudatba. A Boldogtalanság az Auróra-telepen (József Attila Kör és Prae.hu, 2014) című kötetének kéziratára 2013-ban megkapta a JAKkendő-díjat, így 2014-ben a 185. JAK-füzetként jelent meg.
Németh Gábor így fogalmaz a kötet fülszövegében:
Mindenkit megmért, és senkit sem talált elég nehéznek. Éles és csúfondáros pillantást vetett a világra, mire a világ összecsinálta magát, és szépen bevallott mindent. Így aztán ezekben a történetekben pont olyannak látszik, amilyen. Rémületesnek és nevetségesnek. Istennél a kegyelem, tréfálkozzunk vele, mint a bíró egy nem létező viccben. És tényleg lehet nevetni, igaz, csak befelé, mozdulatlan arccal – a szerző vélhetően attól tart, a sírást esetleg nem találnánk elegánsnak. Hősei úgy merülnek el a Semmiben, mintha a "Heidegger" egy menő fitnesszterem neve volna, a boldogtalanság pedig csak a szórakozás finoman perverz, trendi fajtája. A gonoszság mint esztétikai kategória? Ugyan. Ez a könyv tele van megértéssel. Ne mondják, hogy nem szóltam – nagy, realista írót köszönthetünk Mán-Várhegyi Rékában.
Mán-Várhegyi gyerekkorát Marosvásárhelyen töltötte, majd Budapestre költöztek, most is ott él. 2013-ban elnyerte a Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat és a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, illetve képviselte Magyarországot a Kikinda Short nevű, kilencedik alkalommal megrendezett nemzetközi rövidpróza fesztiválon Szerbiában, idén pedig az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Szintén idén Margó-díjra jelölték, ahol bejutott a kuratórium által jelölt top 3-ba Babiczky Tibor és Totth Benedek mellet, aki el is nyerte az elismerést. Az Erdéllyel, a művészettel, az írással, a világgal, a kötetével való viszonyáról beszélgettünk.
”Marosvásárhelyen volt gyerek”, olvashatjuk a Boldogtalanság az Auróra-telepen hátsó fülén. Ma milyen a viszonyod a várossal?
- Tízéves voltam, amikor elköltöztünk Magyarországra, és utána két vagy három év is eltelt, míg először hazalátogattunk. A város is sokat változott közben, és én is. Egyes barátaimat meg sem ismertem, és elfelejtettem románul. Mindezek eredményeképpen nem múló lelkiismeret-furdalásom támadt. A későbbiekben is úgy alakult, hogy ritkán, két-háromévente jártunk haza. Ilyenkor végiglátogattuk a rokonokat és a barátokat, és legfeljebb annyit tudtunk meg az akkor aktuális Marosvásárhelyről, amennyit ők elmeséltek. Így nem lehet megismerni egy várost. Most már igyekszem gyakrabban menni, de a városról annak idején kialakított képemhez csak szegről végről tudom hozzáilleszteni azt, amit most tanulok és tapasztalok.
Most Budapesten élsz, ott „lettél felnőtt”. Mit gondolsz, azok a folyamatok, amelyek egy országváltással járnak, hogyan befolyásolták a viszonyodat a művészettel, szűkebben az írással?
- Írni mindig is akartam, úgyhogy ez nem az országváltáshoz kötődik. De a tapasztalataim erősen befolyásolták, hogy hogyan nézek másokra, a környezetemre. Sokat költöztünk, mindenhol mániákusan igyekeztem beilleszkedni, a többiekhez hasonlóvá válni. Emiatt talán több empátia van bennem, mint egyébként lenne. Eközben egyaránt Marosvásárhelyen és Budapesten egyszerre érzem magam otthon és vagyok kívülálló. Ez melankolikus érzés, de az, hogy a környezetemre talán kívülről jobban rá tudok nézni, hasznos íróként.
Egy interjúban említetted, hogy rengeteg kreatív hobbit hámoztál le a mindennapjaidról azért, hogy az írásra koncentrálj. Mik voltak ezek, be tudtak épülni az írásba?
- A végén kísérleti színház, gitár- és rajztanulás volt, előtte szakhalmozás az egyetemen. Sok minden érdekelt, de nem is mertem elkötelezni magam egyvalami mellett. Az időmet biztos jobban is beoszthattam volna, de most már ez van, ezt tapasztaltam, ezek az élményeim, és mint ilyenek, beépülnek az írásba is.
Akkor az a kezdetektől egyértelmű volt, hogy az írás a legfontosabb, vagy több szakma és/vagy művészeti ág volt versenyben?
- Az írás mindig fontos volt, de időnként kacérkodtam mással is. Gyerekként orvos, tizenévesen természetesen színésznő akartam lenni, aztán sok más mellett szociológus. Meglehet, rövid időkre el is feledkeztem az írásról, hogy aztán újra eszembe jusson és még nagyobb lendülettel kezdjem újra az evvel való foglalatoskodást.
A Boldogtalanság az Auróra-telepen kéziratával 2013-ban megnyerted a JAKkendő-díjat, így jelent meg. Miért a pályázást választottad, és nem azt, hogy egyszerűen megkeresel egy kiadót?
- Nem terveztem, hogy a novelláimat kötetbe rendezem. Úgy gondoltam, hogy egy regény lesz az első könyvem. De aztán meghirdették a pályázatot, és miközben a regénnyel még sehogy sem álltam, rájöttem, hogy a novelláim már szinte kiadnak egy kötetet. Úgyhogy a pályázat kapcsán állítottam össze a kötetet, és emiatt írtam pár új novellát is.
A könyv egyértelműen sikeres lett, számos elismerő kritika született róla, részt vettél az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján, más díjat is nyertél vele stb. Tudtad előre, hogy valami olyan van a kezedben, amire nagy az olvasók és a szakma igénye?
- Meglepődtem volna, ha nagyon lehúzzák a könyvet. Nem azért, mert annyira jónak tartottam, de azt sejtettem, hogy rossznak nem rossz. De azt nyilván nem tudtam előre, hogy jó kritikákat fog kapni. Ahhoz, hogy egy könyv többek számára élvezetes legyen, talán az kell, hogy többféleképp is olvasni lehessen, hogy működjön más elvárású olvasók számára is. Nálam legalábbis ez történt, egyesek jól szórakoztak rajta, mások remekül szomorkodtak.
A kötet olyan történeteket foglal magába, hogy az olvasó az első 50 oldal után valószínűleg félve fog bele a következőbe, attól rettegve, hogy ő is terítékre kerül, hogy az ő életének az elemei is felbukkannak, és akkor aztán itt a vég. Ugyanakkor ez együtt jár a kíváncsisággal, amely mégsem hagyja eluralkodni a tartást, és tovább lapoztat. Erre a kettős hatásra szándékosan építettél, vagy ez már az anyag önálló életéhez tartozik?
- Nem építettem semmi ilyesmire, egyszerűen csak ilyen novellákat írtam. Azt én sem láttam, hogy ezek a novellák egymás mellé helyezve hogyan fognak egymással párbeszédbe lépni, vagy hogyan fognak, ha fognak, egységes képet kiadni.
Mely művészek – bármilyen ágon belül –, vagy gondolkodók, elméletek, bármik befolyásolták leginkább a világról – és az írásról – alkotott képedet?
- Legfeljebb azt kísérelhetném meg elmondani, hogy kikről gondolom, hogy hatottak rám, vagy kikről szeretném, hogy hatottak volna, de hogy valójában kik hatottak rám és milyen mértékben, azt pontosan nem tudhatom.
„Ne mondják, hogy nem szóltam – nagy, realista írót köszönthetünk Mán-Várhegyi Rékában” – fogalmaz Németh Gábor a kötet fülszövegében. Hogyan tervezed, a realizmus marad?
- A novellák írásánál sem terveztem, hogy realista prózát fogok írni. Igaz, amit Németh Gábor realizmusnak hív, az azért nem ugyanaz, mint amit a középiskolában realizmusként ismerünk meg. Mindenesetre egyelőre nem fogok nagyon más természetű dolgokat írni, mint amit eddig is írtam, úgyhogy feltételezhetően marad a realizmus, bármit is jelentsen.
Az illusztrációk hogyan kerültek a könyvbe? Egyre kevésbé jellemző vizuális munkákkal övezni vagy tagolni a szövegeket. Egy interjúban említed, hogy egy-egy cím mássá teheti ugyanazt a novellát. Mit gondolsz, egy-egy kép nem korlátozza le az olvasó lehetőségeit a novellákkal kapcsolatban?
- Mostanában talán egy-egy borongós fotó szokott lenni a novelláskötetek borítóján. Egy ilyen fotó is befolyásolja az olvasót. Az elsődleges célom az volt, hogy az én kötetem borítóján rajz legyen, annál is inkább, mert a címben a „boldogtalanság” szó szerepel, és ez egy borongós fényképpel együtt már-már komikussá vált volna. Aztán a grafikus, Deák Panka túl sok rajzot készített, és úgy döntöttünk, a maradék kerüljön a ciklusok elejére. Úgy éreztem, hogy a rajzok jobban fikciósítják a szövegeket, szürreálisabbá teszik, és ez tetszett nekem. Mint kiderült, tévedtem, sokakat a rajzok sem tartottak vissza attól, hogy egy boldogtalanság-leltárnak olvassák a könyvet. De ez nem baj, örülök neki.
Hogyan érzed magad a kortárs – magyar vagy tágabb – kortárs irodalomban? Szerinted mit kell tenned íróként?
- Köszönöm, jól érzem magam. Íróként, „bármilyen meglepő”, elsősorban írnom kell, ha már ezt választottam. Hogy ez mire elég, majd kiderül.
Nyitókép:Bach Máté
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
