Mitől lesz valaki avantgárd és mit gondol a költő a versajándékról?
Kovács Bea
2018. november 19. 09:28, utolsó frissítés: 09:28
Irodalmi felajánlás két tételben: a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt programjain jártunk.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokába érkezve könyv- és embervortex kellős közepébe csöppenünk. Ezért ajánlatos, ha át is adjuk magunkat az áramlásnak, és együtt hullámzunk a tömeggel.
A számos kísérőprogram, könyvbemutató, dedikálás és beszélgetés mellett a 24. Nemzetközi Könyvvásár kiemelt programjai a színház Kistermében zajlottak. Két estén át erdélyi, vajdasági és magyarországi szerzőkkel ismerkedhetett a kortárs irodalmat kedvelő közönség.
Péntek este a Versajándék Vásárhelynek, szombat délután pedig A mai magyar irodalom szépsége elnevezésű eseményekre ülhettünk be, hogy a kortárs magyar irodalom ismert hangjaihoz arcokat is kaphassunk. Magyarországról Erdős Virág, Kemény István és Oravecz Imre érkezett, Vajdaságból Tolnai Ottó látogatott ide, az erdélyi lírát pedig ezen az estén Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Markó Béla képviselte. A moderátori szerepeket péntek este Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója és Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője látták el, szombat délután pedig Csuhai István, az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője faggatta az Erdős-Kemény-Oravecz-Tolnai négyest az irodalomhoz való viszonyukról.
A pénteki és szombati események meghívottjai, költők és írók egyszemélyben más-más helyről közelítenek íráshoz, alkotáshoz és a vers utolóéletéről is eltérő véleménnyel vannak. Aki szemfüles volt, a Kisterem sorai közül bepillantást nyerhetett a szerzők műhelyébe.
Péntek este Szegő János kérdésére, hogy a meghívott szerzők adtak-e ajándékba valaha verset, a legkülönfélébb válaszokat hallhattuk: Kemény István gimnazistaként nőnap alkalmából osztálytársnőinek írt verset, de az akció nem járt túl nagy sikerrel, vallotta be a budapesti szerző. Oravecz Imre és Tolnai Ottó Weöres Sándortól kaptak ajándékba verset; előbbi most is őrzi a három, kézzel írt szöveget, utóbbi egyik saját verséhez kapott több Weöres-variációt. Markó Béla túlzásnak tartja, ha a költő ajándékozza meg az olvasót, számára inkább az számít ajándéknak, ha az olvasó ajándékozza meg figyelemmel a költőt azáltal, hogy elolvassa a művet. Fekete Vince és Lövétei Lázár László, mint elmondták, szerkesztői munkájuk mellett baráti viszonyt is ápolnak, ajánlottak már egymásnak verset és sejtésünk szerint a közeljövőben is fognak.
Gáspárik Attila felvetette, hogy számos színész és színésznő ihletett meg költőket az irodalomtörténet során, észrevehető egyfajta egymásra találás szerző és előadó között. Erdős Virág egy anekdotával ellenpontozta ezt a valóságon is alapuló mítoszt, és elmondta, hogy az Örkény Színház egyik estjén verse nem a megfelelő színészhez, illetve a színész nem a megfelelő vershez került, a hatás elmaradt. Tolnai Ladik Katalinhoz írt monodrámát, Kemény Istvánt Latinovits Zoltán és Illyés Kinga versmondása inspirálta tinikorában. Bogdán Zsolt Lövétei Lázár Lászlót és Feket Vincét is megihlette, Markó pedig a Tompa Gáborral közösen írt szonettjeiben élte meg a színházzal való versbeli találkozást.
A polifón beszélgetést a Tompa Miklós Társulat színészeinek felolvasása egészítette ki, Bartha László Zsolt, Moldován Orsolya, Simon Boglárka-Katalin, Meszesi Oszkár és Henn János, illetve Gáspárik Attila adtak elő egy-egy verset a meghívott alkotók életművéből. A véletlen csodaszép műve volt az, amikor Tolnai Ottó bevallotta, hogy Énkő című versének felolvasása közben egyszer csak összecsuklott a szöveg súlya alatt, Meszesi Oszkár pedig sorsszerűen pontosan ezzel a szöveggel készült. A vers felolvasása közben a teremben feszült figyelemmel követtük a felénk gördülő szavakat, izgalmas volt nézni, amint a költő műve színészi közvetítésében újból életre kel. Henn János egy Oravecz-verset szavalt, egyszerűségében szépnek és ebből kifolyólag nehezen mondhatónak találta azt, de szerintünk sikerült neki.
A szerzők ezt követően arról beszéltek, hogy kinek olvassák fel a készülő félben levő verseket (senkinek, feleségnek, fiúgyermeknek), saját verseikből olvastak, majd dedikáltak még párat azoknak, akik lemaradtak a déli író-olvasó találkozókról.
A pénteki közvetlen és derűs hangulattal szemben a szombati találkozó sokkal mélyebb és szakmaibb hangnemben zajlott, és nagyobb teret adott az idelátogató szerzőknek, hogy egyenként is kicsit jobban bemutatkozzanak a vásárhelyi közönségnek. Csuhai István, az est moderátora bevallotta, hogy nehezen talált egyértelműen közös pontot Erdős Virág, Kemény István, Oravecz Imre és Tolnai Ottó munkásságában, mégis az avantgárd volt az, ami bevillant számára, mint közös nevező. A szerkesztő megkérte írókollégáit, hogy reflektáljanak erre, mire ők a lehető legeltérőbb válaszokat adták.
Oravecz Imre pályája elején nagy örömmel fordult az akkori lírával szembe, de ma már úgy látja, hogy a túlzott eredetiségre való törekvés olykor zsákutcákba vezet. Erdős Virág, akinek utolsó kötete ihlette Csuhai felismerését, tartózkodik ettől a kifejezéstől, retrósnak tartja és számára fontos, hogy költészete mai legyen. Tolnai Ottó irodalomtörténeti jelentőségű válasza többek között az Új Symposion folyóirat avantgárd kezdeményezéseire és a térség író-képzőművész kollaborációira tért ki, de műveit olvasva is rájöhetünk, hogy írását erőteljesen átitatja mindaz, ami absztrakt. Kemény István fenntartja a lehetőséget, hogy egy nap talán közel kerül az avantgárdhoz és beismeri, hogy utolsó kötetének nílusa kapott egy deltát (ezt a mondatot a kötet beszerzése után érdemes újraolvasni).
Csuhai összetartó elemként említette azt is, hogy a meghívott szerzők prózát és verset is írnak; Oravecz ezt a kettőst epikára és lírára cserélte, majd elmondta, hogy ő, nagy vonalakban, tulajdonképpen ugyanazokat a dolgokat írja újra, más-más látószögből, más-más műfajban, formában. Szerinte a regényírás egyfajta gályarabság, Erdős egyetért ezzel, de ő maga is gyakran belebonyolódik a műnemek elhatárolásába. Pályája elején úgy gondolta, hogy nem tud verset írni, így a tördeléssel kísérletezett, de prózáit minduntalan lírainak tartották. Kemény István a kritikusok olcsó megoldásának tartja a „költői próza” terminust, ő is a mondanivaló terjedelmességében látja a műfaji kulcsot, nem tud elköteleződni olyan prózai kalandozás mellett, ami nem köti le igazán. Tolnai szerint regényeit is lehet versként olvasni, erre pedig jó példa lehet az újonnan bemutatott Szeméremékszerek.
A hosszúra nyúlt, de érdekfeszítő beszélgetés záró kérdése idő hiányában elmaradt, de Csuhai István megjegyezi, hogy talán egyszer, valahol, valamikor, valakikkel az is elhangozhat majd. Ennek tudatában vesszük magunkhoz, így a könyvvásár végén, a frissen beszerzett könyveket, bízva abban, hogy a nyomtatott sorok közül egyéb kérdéseinkre is választ kapunk.
Végezetül még néhány pillanatkép az idei könyvvásárból:
Képek forrása: a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár honlapja és Facebook-oldala.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
