Animált depresszió és kínai ópiummezők
Gyenge Zsolt, Kiss Andrea-Laur 2006. május 02. 17:06, utolsó frissítés: 15:41Miért menekül mindenki előlem? – teszi fel a kérdést az éhségében saját unokáját majd polip-szeretőjét felfaló öreg krokodil élete alkonyán,
mikor törzsi fétisállattá válásával végre minden gondja megoldódik. A Mediawave animációs blokkjában bemutatott szellemes kis filmen jól szórakoztunk, de talán hiányzott belőle a vizuális újítás.
Pénteken kezdődött a fényírók fesztiválja
Győrben, ám mindenki sajnálatára az ilyenkor szokatlanul hideg idő megszüntette vagy legalábbis ellehetetlenítette a szabadtéri rendezvények nagy részét. Tudni kell ugyanis, hogy tavaly óta felújítás miatt nem használható a Művészetek Szentélye, a régi zsinagóga.
A tavalyi múzeumudvaron improvizált színpad helyett ezúttal a helyszínt egy, a főtéren felállított hatalmas cirkuszi sátorral pótolták a szervezők. A megoldás tökéletes ötletnek tűnik, de a fesztivál első napjaiban uralkodó hideg itt is nehéz megpróbáltatás elé állított előadót és nézőt egyaránt. Mi elsősorban a gyönyörű hangú indiai Monica Akihary-t sajnáltuk, aki az időjárás ellenére kitartott a mezítlábas fellépés mellett.
A hideg időre való tekintettel szerencse, hogy a koncertek egy részét a valamikori Rába mozi, most Richter terem néven futó hangversenyteremben szervezik. Az itteni meleg mellett a régi zsinagógáéval vagy a sátoréval össze nem hasonlítható kiváló akusztika is nagyban hozzájárul az élvezethez.
Amelyet hihetetlen magas színvonalon meg is tapasztalhattunk szombat este, a Dave Holland Quintett jazzcsemegéjén. Az idős amerikai bőgős rendkívüli zenészekkel jött Győrbe és kápráztatta el a lelkes és hozzáértő közönséget.
A koncert különlegességét
a játékosság és a csapat tagjai közötti összhang adta – koncert után sokan emlegették a huncut néger, Nate Smith dobos társaival incselkedő, komédiába illő arcjátékát. Ezen az estén tanúi lehettünk öt világklasszis zenész irtózatosan profin megkomponált és mégis felszabadult, a zene, a játék örömét egy pillantra sem feledő előadásának.
No de térjünk vissza a kellemesen zsúfolt, igazi fesztiválhangulatú vetítőtermekbe és az önpusztító szerelemi animációkhoz, hiszen az öreg krokodil története nem az egyetlen volt ebben a kategóriában. Az angol Leigh Hodgkinson Stalk (Becserkészés) című filmjének főhőse egy nyomorúságosan élő, éhező plüssnyuszi, akit titkos hódoló kezd el követni.
A répa-testű, salátafejű kis lény önmagából ajánl fel darabokat imádottjának egy névtelen „eat me” (egyél meg) levél kíséretében. A bábuk darabos mozgásaira építő, kollázsszerű animáció vizuális világának legjobb pillanatait azok a képsorok jelentették, mikor a film a sztori bemutatásától elszakadva a mardosó éhség által kiváltott kábult állapotot jeleníti meg (az aranypénzekként csillogó répaszeletek gyönyörűek).
Nemsokára megérkezik a második küldemény is, ebben azonban a répa mellé társuló levélen az előzőre rímelő
„meet me” (találkozz velem) felirat áll.
Éhező nyuszink eleség reményében kilép a házból, ahonnan salátalevelek sora vezeti őt el az erdőbe, ahol magát megkopasztott rajongója áll epekedő szemmel, de az önemésztő szerelemtől (az útjelzőnek eldobált levelek hiánya nyomot hagyott rajta) zilált állapotban. Az éhségtől szikrázó szemű nyulat azonban a szerelemtől sóvárgó szemek hidegen hagyják, és gyorsan leharapja a fejként szolgáló saláta még megmaradt részét. Hát ezért nem szerettem én annak idején Bugs Bunnyt sem: nincs a rajzfilmnyulaknál érzéketlenebb, önzőbb állat.
Még mindig ugyanabban a depressziós
animációs blokkban járunk, ezúttal nem csak a szereplők, de az önmaga farkába harapó történet is önpusztító. A vázlatszerűen megrajzolt kis filmecskében két öregedő, fogatlan angyal egy kis élelemért cserébe – az a követelőző gyomor már megint – kis halászcsali-emberkéket állít elő. Egy kétségbeesett anya vízbe dobja gyermekét, de az megkapaszkodik egy ilyen csaliban, majd elkerül az angyalokhoz, ahol szerelembe esik az éppen elkészült csalival, akit hamarosan azonban elvisznek.
A lány pedig megszüli a csalitól fogant gyermekét, ám kétségbeesetten vízbe dobja... és kezdődhet a történet elölről.
E depressziós blokk után kaptuk még a nyakunkba Holt időt, az egyetlen versenyben futó játékfilmet, amely a drogfüggőség újabb, ám a Berlinben látott Candy-nél formabontóbb feldolgozása.
Ezúttal ugyanis kevésbé a két drogfüggő szemszögéből elmesélt történeten volt a hangsúly, hanem a forgatás után megdolgozott filmanyagon, amelynek karcoltsága, roncsoltsága mintha a szereplők elgyötört testét tenné vászonra. Ez a képi világ az egészet a kísérleti filmek világához vitte közel, ám néhány apró ötleten túl (egyszer például egy meggyilkolt lány elvágott nyakát egy karc jelezte) kezdett öncélúvá válni a játék.
Phil Mulloy, az angol animáció fenegyereke
és a Mediawave több éve állandó vendége az idén a zsüri tagja, valószínűleg ezért is nyílt lehetősége a családjának egy egész bemutató blokkot szentelni. Bevallom, kis ellenérzéssel ültem be a vetítésre, nem rajongok a klánosdiért, de el kell ismerni, hogy van valami ebben a családban. (2002-es interjúnkat lásd itt).
Egyrészt maga Phil volt jelen egy Alex Bălănescu-ról készített történettel, amely a Mulloytól szokásos kegyetlen képekkel és Bălănescu narrációjával mesélte el a kommunista Romániából elmenekült hegedűművész történetét – a filmecskéből egyedül a Mulloytól megszokott fanyar iróniát hiányoltuk és a pátoszt sokalltuk.
Vera Neubauer, Phil felesége viszont különleges tehetség, érdemes rá odafigyelni, két filmje is szerepelt a családi válogatásban. Az egyik egy gyönyörű animáció, amelyben a teremtés történetét meséli el tengerparti homokba rajzolt figurák segítségével, akiknek arcát és egyéb testrészeit kagylókkal animálja. A másik munkája pedig egy super 8-ra forgatott fekete-fehér bizarr történet négy meleg fiatalról, akik közül
a leglányosabbnak gyermeke születik.
Az apa boldogan szerez be a szemétdombról egy gyerekkocsit, ám a szülőszobában pofon várja: a gyerek fekete – nyilván előszedik a csoport néger tagját, de végül csak helyreáll a béke, és a három apa hazakíséri az anyukát és a gyerekeket, a gyönyörűen feldíszített hálószobába.
A film különlegességét az adja, hogy ez a fura történet egy külvárosi életkép-filmben jelenik meg, és szinte észrevétlenül bomlik ki a sztori a városrész lakóinak mindennapi cselekvései közül. Megismerjük a néger spirituálékat éneklő női kórust, a görkorizó rappert, a meleg srácokat bottal üldöző öregurat és a környék többi kedves figuráját – és eközben kerül sor a fantasztikumra.
A parányi Káldy teremben különösen otthonos a hangulat, senki nem zúgolódik az időnként leálló vetítő miatt, itt egy kínai dokufilmes blokkal indítottuk a szombati napot. Különös, keserédes humorral közelít meg egy isten háta mögötti világot Yang Gangcai és Wang Yi Transformation II. (Átváltozás II.) című dokumentumfilmje, amelyben több mint egy éven keresztül kíséri végig egy magas hegyek között élő közösség mindennapjait.
Egy-két évvel ezelőtti felvételeken olyan életkörülményeket láthatunk, amelyek néhányszáz évvel ezelőtti világot idéznek. A legsokkolóbbak az ottani emberek hétköznapjait ábrázoló képek: egy “új” kunyhó felépítésekor kutyát áldoznak fel, a vérével bekenik a gerendákat, a tetemet pedig kipreparálják, gyakorlatilag vesszőkre fűzve kifeszítik az épület tetejére, hogy elűzze a gonosz szellemeket.
A kutyák hidegvérrel történő megölése a mifelénk szokásos disznóvágásra emlékeztet, csak mivel nálunk nem szokás kutyát vágni, számunkra sokkal kegyetlenebbnek, borzasztóbbnak hat. Akkora szegénységben élnek az ittlakók, hogy beszédtémáik kizárólag az étkezés köré csoportosulnak, ünneplésük, gyászuk, egy-egy törvényük életbe léptetése étkezéssel pecsételődik meg – az étel a legnagyobb, gyakran elérhetetlen érték.
Az egyik legkedvesebb jelenet, amikor
a faluban kiderül, hogy egy fiatal menyecske megcsalja a férjét. A falubeliek elítélik a csapodár fiatalasszonyt, amiért viszonyba keveredett, és családját arra szólítják fel, hogy a válás kimondásának érdekében vendégeljék meg a falut egy disznóval, de ha az nincs, legalább néhány baromfival, továbbá kínálják meg a falu népét likőrrel, ha nem futja, legalább teával, de ha még erre sem telik, akkor kínáljanak legalább tiszta vizet.
A lakoma utáni hajnalon megtörténik a válás kimondása: a falu egyik öregje kiáll háza ajtajába és elkiabálja, hogy a fiatalasszony elváltnak tekinthető, és újra férjhez mehet.
A címben jelzett változást a falu életében a villamos energia bevezetése jelenti: a férfiak erejüket egyesítve állítják fel a villanyoszlopokat, a nők mint valami remekművet, ámulattal szemlélik a villanykörtét, egy öregasszony arról beszél, hogy eddig csak a saját halála eljövetelét várta, most azonban, hogy megérte a villamosítást, már nem akar meghalni, élete újra értelmet nyert.
A legbájosabb jelenet, amikor egy este megérkezik a faluba az első tévékészülék, de még nincs áram, és a falubeliek fáklyákkal a kezükben körbeveszik a dobozt és a lehető legnagyobb csodálattal szemlélik a különös szerkezetet. A filmes legnagyobb érdeme ebben a történetben, hogy képes volt éveken keresztül végigkövetni ezeknek az embereknek az életét, és hogy sikerült úgy dolgozni a kamerával közöttük, hogy azok el tudtak vonatkoztatni tőle.
A Wang Yizhong rendezte The Last Flower (Az utolsó virág) az előző filmhez hasonló körülmények között játszódik a burmai határ menti hegyekben, ahol a lakók évszázadok óta abból élnek, hogy ópiumot termelnek és adnak el. Termelési technikájuk azóta sem változott: ahhoz, hogy új termőterülethez jussanak, felégetik az erdőket, a talajt botokkal fellazítják, majd elvetik a mákot. Eszükbe sem jut, hogy veszélyes drogot állítanak elő – egyetlen gondjuk a túlélés: a közeli piacon ruhára és élelemre cserélik (természetesen jóval áron alul) az ópiumot.
Azonban ezt a világot is utoléri az amerikai
kábítószer-ellenes harc: a termést egy hivatalos demonstráción elégetik, katonák érkeznek a földekre és tönkreteszik a termést. A helybéliek pedig kétségbeesetten és tehetetlenül szemlélik az eseményeket, hiszen számukra az opium az egyik napról a másikra való túlélést jelentette. A film a kábítószertől való “függőségnek” ezt a különös módját hivatott bemutatni, ugyanakkor segélykiáltás is akar lenni a nyugati világ felé – a film utolsó kockáin tételesen is megjelenik a felhívás: “ennek a közösségnek segítségre van szüksége”.
Két blokk között az emberek – mikor nem esett az eső – a sátor körüli bódéknál lángos és sör fogyasztásával töltötték az időt. Egyik alkalommal Szőke Andrással is találkozunk, aki egy Mediawave-plakátokkal teleaggatott triciklin érkezik, majd
nekiáll egy videókamera előtt improvizálni.
Badár Sándorral együtt a héten többször is Dumaszínházat produkálnak, ennek láttuk ad-hoc és non-konvencionális beharangozóját. A percek alatt meggyűlő közönséget szépen lassan bevonta a hülyeségbe, ő maga pedig kilépett, és kikapcsolta a kamerát.
Vasárnap koraeste latin-amerikai kisjátékfilmekkel üthettük el az időt. Mint azok a lányok Gustavo Tarreto Las insoladas című filmjében, akik egy kopott argentin tömbház tetején süttetik magukat egy egész napon keresztül. A filmet az időpontot és a hőmérsékletet dokumentáló feliratok tagolják: ahogy egyre magasabbra hág a nap és a hőmérséklet, a lányok egyre nagyobb hülyeségeket beszélnek.
Kitalálják, hogy Kubába szeretnének menni nyaralni, majd hogy erre fedezetlen hitelkártyát használnak, később, hogy vissza se jönnek, négy óra körül pedig azt a következtetést vonják le, hogy ők rossz helyre születtek, mert szívük és vágyaik alapján kubaiak. A film jó ritmusban mutatja meg az egyre nagyobb zagyvaságokat beszélő lányok kis történetét, pontosan ráérezve arra, hogy miként lehet ezt a játékos helyzetet tömören, csattanóra kihegyezve, de ripacskodás és túljátszás nélkül megjeleníteni. (A filmből egy kis jelenet itt látható.)
A kisjátékfilmes blokk abszolút sztárja
volt a spanyol Nacho Vigalondo 7:35 de la manana (Reggel 7:35) című filmjét. Fiatal nő megy be egy átlagos reggelen megszokott kávézójába, azonban meglepi a vendégek és a kiszolgálók fura viselkedése: mindenki mozdulatlanul néz maga elé, és senki nem válaszol kérdéseire. Egyszer csak az egyik vendég elkezd énekelni, majd lassan az összes jelenlévő elénekel egy sort a dalból.
Különös musical ez a nyolc perc: a vendégek felállnak, táncolnak, de szó sincs táncra perdülésről, arcukról nem tűnik el a merevség, mozdulataik esetlenek, bár láthatóan mindent megtesznek, hogy rendben legyen a közös táncolás. A dalt is inkább kényszerből éneklik, a szöveget a tenyerükből puskázzák, érzékelhetően sosem próbálták még el közösen. Hogy mi az, ami éneklésre és táncolásra kényszeríti őket? Inkább nem áruljuk el, péntek délben még vetítik a győri Hrabal moziban. Aki akkora odaér, megtudhatja. Mi pedig bízunk benne, hogy az alkotás nem marad díj nélkül a Mediawave-n.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
