Filmek mellett folyt a bor Szebenben
Plájás Zonga 2006. november 01. 14:25, utolsó frissítés: 14:05A szokásos, meghitt hangulatban zajlott a dokumentumfilmesek találkozója október 23-29. között. A "nagy nevekkel" koccintásra emelt pohárral lehetett ismerkedni.
A világban van egy kis, diaszpórában élő törzs. Bármelyik kutató könnyen körülírhatná őket: közkedvelt a szemüveg használata, a kívülállók számára érthetetlen szavakat használnak.
Továbbá a világot nem képesek a két szép szemükkel nézni: egy cső alakú kukucskálót helyeznek az orruk elé, s mindent, amit látnak, egy – a fizio-biológiai entitásuktól teljesen idegen – agyba rögzítik, olyan módon, hogy a különböző szerkezeteiken bármikor képesek visszaidézni az emlékeiket.
Ez a dokumentumfilmesek szűk társadalma, kitüntetett rítusaik pedig az olyan találkozók, mint amelyre a múlt héten, október 23-29. között került sor Nagyszebenben.
>>Dokumentumfilmek 16 éve: ma kezdődött a nagyszebeni fesztivál>>
Idén tíz díjat osztottak
Az Astra Filmfesztivál - merthogy ez az a találkozó – előzsűrije a több mint 700 benevezett film közül 52 filmet válogatott be a versenyprogramba. Ezek négy kategóriában indultak: Nemzetközi, Közép- és Kelet-Európa, Made in Romania, valamint Diák. A szakmában is különösen rangosnak tartott fesztiválon az idén 10 díjat osztottak (lásd keretes anyagunkat).
A zsűri egyik kedvence az elsőfilmes Astrid Bussink Angyalcsinálók című filmje volt. Az 1920-as évek nagyrévi arzéngyilkosságait feldolgozó film rendezőjének nem lehetett könnyű dolga Pálfi György hasonló témájú Hukkleje után.
A dokumentumfilm személyes hangvétele, a falu öregjeivel készített interjúk bensőségessége az antropológiai kutatásokra jellemző kisemberi perspektívába helyezi a történetet.
Hukkle-hatás: egy kicsit szép
A következő generációhoz tartozók történeteiből a gyilkosságok lehetséges motivációjára is rákérdez a rendező: terítékre kerülnek a nemek közötti hatalmi viszonyok, és a falu asszonyai, bár konkréten senki nem meri kimondani, érteni vélik, hogy miért kerülhetett sor a sorozatgyilkosságra.
A Hukkle mindezek ellenére kétségtelenül hatással volt az Angyalcsinálókra: a film egy kicsit – talán túlságosan is – szép. A rendező a falu öregjeivel készített interjúkat dinamizáló/ritmizáló vágóképekkel dobja fel, melyek egyben érzékeltetik a történet drámaiságát. Az Országos Filmközpont (Centrul Naţional al Cinematografiei) díját a film magyar operatőre, Trencsényi Klára vette át.
Hogyan lopják el Kirgizisztánban a kiszemelt lányt?
Külön kategóriát képeztek a társdalmi nem (gender) kérdése köré szerveződő “nőcis-filmek”. Ezek közül többet is értékeltek a zsűri tagjai. Petr Lom filmje, a Menyasszonylopás Kirgizisztánban (Bride Kidnapping in Kyrgyzistan) “élesben” rögzíti, hogyan lopják el kirgiz legények a kiszemelt lányt.
A filmben bemutatott személyes életutak (esetenként drámák) viszont az “ősi népszokás” iránti nosztalgia miatt több esetben is pozitív felhangot kapnak a filmben. Bár a film első felében egy – a kényszerházasság miatti – öngyilkosságot mutat be a rendező, a film záróképsorának happyend-fílingje mégiscsak feloldja a drámát. A “Közép- és Kelet-Európa” kategóriában versenyző film a Deventer díjat kapta.
Izraeli-palesztin konfliktus, emberközelből
A Luxemburg díjat elnyerő Just Married című film (rendezte: Ayelet Bechar) két fiatal házaspár történetén keresztül tematizálja az izraeli-palesztin konfliktust. A mikrotörténetek által a politikai csatározások emberi szempontból való értelmetlenségét mutatja be a rendező.
Egyik házaspárnak Németországba kell menekülnie, a másik esetben viszont a 23 éves fiatal feleség, Suhad, illegális bevándorló lesz férje izraeli házában. A filmet nemcsak érzékeny témakezelése, hanem az aktuális politikai problémák merész felvállalása miatt is díjazták.
Relatíve kevés román dokumentumfilm
Többen hiányolták a román dokumentumfilmesek hangsúlyosabb jelenlétét a fesztiválon: a „Made in Romania” kategóriába benevezett alkotások között azonban jócskán akadtak izgalmas filmek.
Ileana Stănculescu Zoknik faluja (Satul şosetelor) című filmje 78 percben mutatja be a Viscri nevű település gyapjúzokni-iparát, amelyet egy német zenész alakított ki, hogy új munkalehetőségeket teremtsen az elszegényedett szász településen.
Bár a film igyekszik mind a munkáltató, mind a kötőasszonyok oldaláról is megmutatni a falu helyzetét, a teljes kép megrajzolására való törekvés, illetve a romanticizáló tájképek hagynak maguk után kívánnivalót.
Sorin Ilieşiu Egypár dolgot Mária Királynőről (Câte ceva despre Regina Maria) című filmje csak fenntartásokkal nevezhető dokumentumfilmnek. Az elnyert dicséret is inkább a főszereplő Maia Morgenstern alakításának, mint a film dokumentumfilmes értékének szólt.
Nem csak Romániában kísért a közelmúlt
A Duna TV díját elnyerő Egy nap a lengyelek életéből (One day in people Poland, rendezte: Maciej Drygas) az archív felvételeket oly módon montázsolja a korabeli lengyel titkosszolgálat dosziéiből vett idézetekkel, mintha azok egyazon dologról szólnának.
A film 1962. október 27-éről szól: ez egy olyan nap, mint bármelyik másik a kommunista Lengyelország életében. Mégis mindenik apró jelenet a hétköznapi ember mindennapi abszurditásait rejti magában. Bár a film messze áll a klasszikus antropológiai vagy dokumentumfilm műfajától, a történet felvállalt fikcionalizálása ellenére is hitelesnek bizonyul.
Here we are: filmezett és filmes meghitt viszonya
A legjobb európai film díját elnyerő Itt vagyunk (Here we are, rendezte: Jaroslav Vojtek) című film egy szlovák származású család történetét követi több éven keresztül.
A 40 éve Kazahsztánban lakó család a Szovjetunió felbomlása után a szlovák nemzeti politika hívására visszaköltözik Szlovákiába. A családfő azonban több évnyi próbálkozás után sem találja a helyét, és visszautazik szülővárosába. De addigra már az sem az igazi számára. A 76 perces film nemcsak a családfő személyes drámájáról, hanem a filmes és filmezett meghitt viszonyáról is szól.
A filmek mellett folyt a bor
A legendás vizuális antropológus, Michael York által törzsek találkozójának nevezett fesztiválon minden az 1993 óta kialakult hagyományhoz igazodott: a filmek mellett folyt a bor. A csarnokban kiállítás, esténként koncert, a büfében szakmai és baráti beszélgetések. A két terembeli filmvetítések után közönségtalálkozó zajlott a rendezőkkel.
Éjfélkor lejártak a vetítések, s rendszerint az egész társaság átköltözött az Art-Caféba, ahol kevés a hely, de ez nem gond. Nem lehetett olyan asztalhoz ülni, ahol ne lett volna legalább egy nagy név vagy legalább egy zsűritag. A „felső tízek” kategóriája nem vonult el, bárkihez hozzá lehetett férni, és a zavart bemutatkozás meg bocsánatkérések helyett elég volt csupán koccintásra emelni a poharat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
