Román filmes újhullám, amerikai szemmel
2008. február 05. 18:31, utolsó frissítés: 17:18Másnak is feltűnt, hogy a fiatal romániai rendezők sorra hozzák haza a Cannes-i filmfesztivál díjait. A vitatott létű újhullámról, a hazai (nemlétező) filmiparról, a múltidézésről a New York Times újságírójának szemével. #i##/i#
A cikk szerzője A. O. Scott, a New York Times filmkritikusa. Az alábbiakban itt-ott rövidített, szerkesztett fordítás olvasható – a kihagyott részek az említett filmek tartalmát, illetve a Ceauşescu-éra a romániai közönség számára ismerős vonatkozásait ismertetik.
Az eredeti cikk >>
“Láttad a romániai filmet?” - ez a kérdés röppent fel a 2005-ös Cannes-i Filmfesztiválon. Valamilyen rejtélyes okból a Cannes-ban összegyűlő kritikusok, újságírók és filmiparbeliek ritkán emlegetik a filmek címét, inkább a rendezőre, országra vagy műfajra céloznak. A kódneveket mindenki ismeri, főleg a “romániai film” esetében, hiszen hány romániai film lehetett a fesztiválon?
Több, mint ahányra a legtöbben gondoltunk volna. De az adott pillanatban a Cristi Puiu rendezte Lăzărescu úr halálának örvendtünk, bár a film készítőinek módszerei és a témakezelés miatt
örömünkben volt valami perverz.
Nem az egzotikus származás volt az egyetlen ok, ami miatt úgy tűnt: Puiu filmjét csak a kiköpött filmsznobok szerethetik.
A filmet végignézők, akik tanúi voltak szegény Dante Lăzărescu cseppet sem heroikus távozásának erről a világról, inkább felszabadultan, mint letörve jöttek ki a Debussy teremből. A Lăzărescu úr halála nyers, melankolikus, de ugyanakkor lírai, vicces és paradox módon élettel teli. És bár az ingadozó kamera és az előnytelen világítás kemény, naturalista hangulatot teremt, a film közelebbről nézve különösen művészi alkotás, erős, előreláthatatlan sztorival, precíz kameramunkával és erőteljes alakításokkal.
Az izgatottság oka az volt, hogy sikerült újraéleszteni a mozi egyik legöregebb és legerősebb képességét – hogy rabul ejtse és megvilágítsa a valóságot, egyszerre egy arcot, egy szobát, egy életet. Bár nem ritka az, hogy egy furcsa helyről származó szerény film nagyot durranjon a művészfilmek aránylag szűk porondján, a díjnyertes Lăzărescu úr sikere ennél többet jelzett.
Egy évvel később, ugyancsak Cannes-ban a vájtfülű közönség két újabb romániai filmet szúrhatott ki magának: Cătălin Mitulescu Hogyan töltöttem a világvégét?, illetve Corneliu Porumboiu 12:08 Bukaresttől keletre (A fost sau n-a fost?) című alkotását. Mindkettő az 1989-es forradalomról szól, bár teljesen más szemszögből, és Porumboiu hazavitte a Caméra d'Or-t.
2007-ben Cannes-ban versenybe szállt a Cristian Mungiu rendezte 4 hónap, 3 hét és 2 nap, amelyet elkerülhetetlenül, bár eléggé szerencsétlen módon
“a romániai abortuszos filmnek”
tituláltak. Nem váltott ki különösebb meglepetést, amikor a lágyan beszélő, kerek arcú, 39 éves Mungiu felsétált a színpadra, hogy átvegye a fesztivál nagydíját. Egy nappal később díjat nyert a fiatalon, autóbalesetben elhunyt Cristian Nemescu California Dreamin' című filmje is.
Három év alatt a Cannes-i filmfesztivál négy jelentős díját olyan országból származó filmek vitték haza, amelynek helyét a huszadik századi filmtörténetben jóindulattal periférikusnak mondhatjuk. Talán most hallja először: megérkezett a román újhullám.
Legalábbis így szól a nemzetközi kritikusok konszenzusos ítélete. Romániában viszont több a szkepticizmus. A 12:08 Bukaresttől keletre címe románból fordítva: Volt vagy nem volt? A kérdést egy kisvárosi tv-show felfuvalkodott moderátora teszi fel egy alkoholista tanárnak, egy félig visszavonult Mikulásnak és egy adag telefonálónak, a '89-es forradalom 16. évfordulóján. A moderátor arra kíváncsi: volt-e forradalom Vaslui kicsi, szomorú városában.
A kortárs romániai filmkészítőkkel és kritikusokkal való beszélgetés során felmerülhet a kérdés:
Van vagy nincs romániai újhullám?
Az angol nyelven megjelenő European Alternatives című lapban Alex Leo Şerban filmkritikus kijelentette: “nincsenek hullámok,...csak egyéniségek”. Novemberben, Bukarestben Puiu határozottabb volt, szerinte “nincs, nincs, nincs, nincs, nincs román újhullám”.
Az újhullámokat illetően, a kritikusok, akik bejelentik (vagy kitalálják) azokat, illetékesebbek, mint a művészek, akik érthető módon tiltakoznak egyéniségük szélesebb áramlatokba való besorolása ellen. Az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején aktuális francia újhullám óta a moziimádók új mozgalmak után kutatnak a horizonton.
Csehszlovákiában 1968 előtt, Nyugat-Németországban és Hollywoodban az 1970-es években és Tajvanban, Iránban és Üzbegisztánban nemrég az újhullám fogalma a hagyományok elvetésére, az ikonok ledöntésére, a lappangó lehetőségek újrafelfedezésére vonatkozott. Ugyanakkor magában foglalta az elavulás lehetőségét is. Ez lehet annak oka, hogy
a román mozi partizánjai tiltakoznak
egy újhullám ötlete ellen. Ha jövőre senki nem nyer díjat Cannes-ban, befellegzett az aranykornak? Egy kívülálló számára nehezen hihető, hogy a romániai film jelenlegi virágzása csupán véletlen műve. A román filmeket nézve – beleértve a rövidfilmeket, illetve azokat is, amelyek, bár megérdemelték volna, nem kaptak díjakat – az ember jó adag kontinuitást és átfedést vesz észre az egyértelmű különbségek mellett.
Bár nehezen ismerik el, az új romániai filmkészítők számos közös vonást mutatnak fel, a csekély színész-választék és a szűkös technikai lehetőségek mellett. Közös bennük az előszeretet a hosszú felvételek és rögzített kameraállások iránt, a tiszta fények és a mindennapi díszlet, a hétköznapi életbe helyezett történetek iránt. Puiut, Porumboiut és Mungiut időnként minimalistákként, vagy neo-neorealistákként említik.
Többnek tűnik, mint véletlen egybeesésnek, hogy a huszonegyedik századi romániai film kiskánonját képező öt alkotás (Puiu első filmje, A lóvé és szajré, a Lăzărescu úr halála, a 12:08 Bukaresttől keletre, a Radu Munteanu rendezte A papír kékre vált és a 4 hónap, 3 hét és 2 nap) egyetlen napra, egyetlen történésre koncentrálnak.
Nem arisztotelészi fegyelemről, hanem a valódi tapasztalatok véletlenszerűségének, előreláthatatlan kimenetelének tiszteletéről van itt szó. A történet mindig teljes – Lăzărescu meghal, az abortuszt elvégzik, a tv-show véget ér – és mégis
következtetéstelenség érzését hagyja maga után.
A szereplők gyakran fáradhatatlanul, feszülten tesznek-vesznek, nem tudják, hová mennek és mit találnak ott. A kamera követi őket mentőautókon, személy- és páncélautókon megtett útjukon, késedelem nélkül közvetítve aggályaikat és zavarodottságukat. A nézőt megfosztják a távolság kényelmétől, egy idő után úgy érzi, maga is benne él ezekben a filmekben.
Az autoritás üressége – legyen az nemzedékbeli, politikai vagy a társadalmi státusból fakadó – nem hiányozhat a legtöbb fiatal romániai filmrendező munkáiból. Lăzărescu úr orvosai, A papír kékre vált parancsnokai, a California Dreamin' bürokratái mind férfiak, és beképzelt fontosságuk abszurd és rosszindulatú.
Erővágyukat gyakran saját kétbalkezességük, vagy előreláthatatlan, konok tisztességtudásuk akadályozza. A mentős segít egy szenvedő öregembernek, aki azonban sem rokona, sem különösebben nem kedves hozzá, egy diák sztoikusan kiáll felelőtlen barátjáért, egy milicista a forradalom közepén módot keres arra, hogy a parancsnoksága alatt álló fiatal, idealista tévelygőt megvédje. Ezekből a filmekből
hiányzik a didakticizmus vagy a következtetés,
a szereplőket nehéz jófiú-rosszfiú kategóriákba besorolni. Ehelyett szinte kézzelfogható az igazság kimondásának vágya, a választási lehetőségek bemutatásának, a konfliktusok túlzás és kihagyás nélküli ábrázolásának igénye. Ez a realizmus egy formája, ám motivációja úgy tűnik, inkább etikai, mint esztétikai, inkább őszinteségből, mint valószerűségből fakad.
Ez a fajta történetmondás egyértelmű politikai dimenzióval rendelkezik, még ha a történetek látszólag nem is bírnak politikai tartalommal. A Ceauşescu-éra alatt a romániai közéletet az illúzió és hazugság dominálta. Azok a filmkészítők, akik ilyen körülmények között dolgozni tudtak, arra kényszerültek, hogy az allegóriák, indirekt utalások rendszerét használják. Puiu és Mungiu a filmkészítés eme formáját metaforikusnak nevezik, nagy adag undorral a hangjukban.
“Arra a filmkészítési módra való válaszként akartam filmes lenni” - mondta Mungiu. “Abból semmi nem történt meg a valóságban. Azt szeretnéd mondani: Emberek, ti nem tudjátok, miről beszéltek. Ez mind hamis. Nem ezt kellene elmondani a filmekben.
Én jobban tudnám csinálni, mint ti.
Azt hiszem, az én egész generációm így érez. Azokban a filmekben rossz a színészi játék, tele vannak stupid helyzetekkel, metaforákkal. Abban az időben fontosabb volt mondani valamit a rendszerről, mint elmesélni egy történetet.”
Az új generáció nem szenved hiányt történetekben, szóljanak azok a sztálinista korszak traumáiról vagy a jelenlegi euro-fogyasztói dilemmákról – és rendelkezésükre áll a befogadóképes közönség is. Vagy esetleg több, különböző közönség. “Figyeljenek a képernyőn, a film elején látható szavakra” – utasította a marylandi közönséget Mungiu a 4 hónap, 3 hét és 2 nap vetítésén.
Az illető szöveg ez volt: Románia, 1987. A vetítés kétharmadánál Mungiuba botlottam a folyosón, aki feszülten hallgatózott. “Azt hiszem, sok romániai van itt ma este” – jelentette ki. Megkérdeztem, miből gondolja, mire ezt válaszolta: “Nevetnek. Ők mindig nevetnek.”
Pedig a film a legkevésbé sem nevezhető komédiának, inkább horrornak, amelyben a két főszereplő az abortuszt végző orvos szadizmusának és a külvilág ellenséges távolságtartásának áldozatául esik. Nem könnyű film, de egy külföldi számára
a kommunista éra alatt elszenvedett borzalmak
hiteles ábrázolását nyújtja. Akár a román közönségnek, amely azonban humorosnak találta az ismerős, letűnt világ képét. A vetítést múltidéző beszélgetés követte, volt, aki arra volt kíváncsi, hogyan jutott hozzá Mungiu a filmben felhasznált, Ceauşescu-érabeli kellékekhez.
Illetéktelen áltolánosítás volna részemről azt állítani, hogy a romániaiakat még mindig foglalkoztatja a közelmúlt. De elmondhatom, hogy minden, Bukarestben hallott beszélgetés visszatért a régi időkhöz, és néha úgy éreztem, a régi időknek sokkal közelebbről lett vége, mint valójában. Bukarest pszichikai aspektusa ugyanezt a benyomást tükrözi.
A zsúfolt bevásárlóutcákon a szokásos kirakatok – Sephora, Hugo Boss, mobiltelefonok és európai bevásárlóközpont-láncok, a városból kivezető utcákon pedig egymást érik a Land Roverek és a diszkont-áruházak. Egy sarkon túl azonban az EU csillogásából
a vasfüggöny legrozsdásabb napjaiba röpülsz vissza.
Az épületek a késő 19. századi Habsburg-stílust idézik, vagy szürke tömbházak, egyesek a javítás nyomait mutatják, a többiekre mintha valami őrült érinthetetlenségi szabályozás vonatkozna.
Az új és régi rétegződését legközelebbről akkor éltem át, amikor a színi- és filmművészeti egyetemen tartottam előadást. Egy huzatos teremben bemutattak a diákoknak, akik csendben és óvatosan ültek, összefont karokkal, és nem adták az érdeklődés semmiféle jelét az új román filmkészítés iránti kíváncsiságomról szóló mondataimat hallva. Mintha egyiküket sem érdekelte volna a téma, leszámítva egy tanárt, aki azt mondta: “Mind dinoszauruszok vagyunk, de én legalább beismerem.”
Utána úgy éreztem magam, mintha szóbeli vizsgán estem volna túl. Mintegy negyven diákkal kellett találkoznom. A köztük és a tanáraik között lévő különbség többről szólt, mint korosztályról és státusról –
mintha két külön világhoz tartoztak volna.
Romániai filmkészítésről szerettem volna beszélgetni, de amellett, hogy sok mondanivalójuk volt a témában, Boratról és David Lynchről, a Sundance fesztiválról és az Oscar-díjakról, japán animéról és a Hedvig és a mérges csonk című filmről is akartak beszélni.
“Nincs román filmipar”. Ez nem Cristi Puiu egyik kijelentése, hanem egy mondat, amit újra meg újra hallottam Bukarestben, amint végiglátogattam a filmes iskolákat és produkciós cégeket. Romániában hiányzik az alapinfrastruktúra, ami a produkció, forgalmazás és külföldi bemutatás körforgását szolgálná. De
leginkább a mozik hiányoznak:
alig 80 mozi jut 22 millió lakosra, és a 42 legnagyobb városból hétben egyáltalán nem működik vetítőterem. (Amerikában negyvenezer mozi van, és mégis filmimádók milliói panaszkodnak, hogy nincs mit nézni).
Ami adott Romániában, az a filmvászonra kívánkozó történetek sokasága mellett a hagyományok és intézmények, amik a filmkészítők kezébe adják a szükséges eszköztárnak legalább egy részét. Az egyetemi “dinoszauruszok” szigorú programjuk során esztétikától művészettörténetig mindenre megtanítják a diákokat, beleértve a 35 milliméteres rövidfilmek készítését is. Többek között ez a régimódi technikai kiképzés a felelős Mungiu, Porumboiu és kollégáik kifinomult ízléséért és magabiztosságáért.
A mozihiány azt eredményezi, hogy a bevétel csekély, így nehéz külföldi vagy belföldi befektetőket szerezni. De ha nincs is filmipar,
legalább van mozitörvény,
francia mintára, amely lehetővé teszi, hogy az állam finanszírozza a filmkészítést – amelyre sok filmes panaszkodik.
Porumboiu, mivel nem volt elég türelme a bürokratikus rendszerhez, maga finanszírozta a 12:08-at. Puiu körlevelet írt, amelyben kijelentette, többé nem kér a finanszírozási rendszerből. De a filmkészítők és a finanszírozók közötti harmonikus viszonyból születő filmek többsége otthoni videó- és hiúsági projekt-számba menne. A frusztrált művészek is képesek maradandót alkotni, és a határon túli sikereik segítenek pénzt szerezni az EU-tól és külföldi befektetőktől.
Egy délután, Bukarestben, Porumboiuval meg szerettük volna látogatni a legnagyobb bukaresti mozi vetítőtermeit. A bejáraton a 4 hónap plakátja díszelgett, ám az őr nem akart beengedni. A mozi zárva volt, Porumboiu hiába magyarázta, hogy New Yorkból érkező vendégének szeretné megmutatni az épületet.
Arra gondoltam, a "Do you know who I am?" (tudod, hogy ki vagyok én?) kérdésnek talán nem létezik román fordítása – ez lett volna az első dolog, amit egy amerikai rendező mond hasonló helyzetben. Vagy talán ez egy kétélű metafora: Bukarestben manapság semmi különös nincs egy Cannes-ban díjat nyert rendezőben.
Fordította: Fülöp Noémi
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
