Berlinale: Világteremtőkre vadászva
Gyenge Zsolt 2008. február 14. 14:46, utolsó frissítés: 14:20Mike Leigh nem beszél az Oscarról, pedig mindenki arra kíváncsi, Madonna megérkezik, de minket nem érdekel, a román rövidfilm #b#csendben megnyeri az Arany Medvét#/b#, a sajtó pedig a felhozatalon fanyalog.
Mielőtt bárki érdeklődne, szólok, hogy az Arany Medvét nyert román rövidfilmet csak csütörtök este fogom megnézni, úgyhogy arról ne kérdezzetek.
Román rövidfilm nyerte az Arany Medvét a Berlinalen >>
Ezt a technikát egyébként Mike Leigh-től tanultam, aki Oscarra jelölt filmjének sajtótájékoztatóját kezdte azzal, hogy ne is kérdezzék, nem beszél az Oscarról.
A Happy-go-lucky tényleg túl jó film ahhoz, hogy
a szobrocskán keresztül nézzük,
ráadásul bár Mike Leigh kézjegyét erősen magán viseli, valójában Sally Hawkins nélkül – aki a főszerepet játssza – elképzelhetetlen lenne. A film a rendező szokásos londoni külvárosi környezetében játszódik, ám a történet szociális felhangja nem olyan erőteljes, mint korábbi munkáiban.
A harmincas éveiben járó óvónő társadalmi és szűkös anyagi helyzete csupán háttérként működik, Poppy ugyanis nem valamely típusnak a megjelenítője, hanem egy hihetetlen módon magával ragadó, az őrültség határait súroló életvidám, és felelőtlenségig menően felhőtlen karakter.
Fülig érő mosolya, hatalmas fogai és a legrosszabb helyzetre adott, kvázi a debilitás határát súroló természetes és vidám reakciói teljesen meghatározzák a filmet. Mike Leigh érdeme, hogy hagyta a színésznőt kibontakozni, és a megfelelő partnerek segítségével olyan hiteles világot teremtett köré, hogy néhány jelenetet nyíltszíni tapssal jutalmazott a
jó filmekre nagyon éhes fesztiválsajtó.
Az a helyzet ugyanis, hogy eltelt a fesztivál nagy része, szinte minden fontos versenyfilmet láttunk már, és még mindig alig találkoztunk a nézhetőség szintjét megütő produkcióval. Ráadásul a kortárs mozi kreativitásával szemben mérhetetlenül cinikus barátomat igazolja az is, hogy idén a korábbi évekkel ellentétben nem csak a versenyprogram jelent csalódást, hanem a Panorama és Forum szekciókban sem lehet semmi érdekeset találni.
Az egyik osztrák származású francia kolléga mondta, hogy mintha mind ugyanolyanok lennének a filmek: van néhány művészfilmes séma, amely néhányszor bevált, és mindenki azt ismétli, anélkül, hogy saját világot teremtene.
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne láttunk volna említésre méltó mozgóképet. Ott van például a The Song of Sparrows, amely
az iráni realizmus legjobb hagyományait eleveníti fel
a mifelénk is ismert nagy mestereknél fogyaszthatóbb formában. A főhőst a film elején kirúgják a struccfarmról, mert elszökött egy madár, ami neki és családja számára eddig is nyomorúságos életük válságosra fordulását jelenti.
A film a családfő és általános iskolás korú kisfia megélhetésért való, nagyon eltérő küzdelmét mutatja be: az apa a városba megy, a gyerek pedig az apa minden tiltása ellenére megpróbál halastavat csinálni a koszos, elhanyagolt víztározóból.
Majid Majidi rendező az iráni filmekben megszokott humanista realizmussal, megértő kedvességgel közelít az emberek ügyetlenségeihez, botladozásaihoz, apró sikereihez és kudarcaihoz, és finom humorral tölt meg minden percet. Ebből a filmből hiányzik a rendszer nyílt kritikája, a társadalmi helyzet ezen emberek számára adottság,
a drámai helyzetek mikroszinten alakulnak ki.
A Berlinalén nem volt megrázóbb pillanat annál, amikor – miután a gyerekek kipucolták a tározót és összegyűjtötték a pénzt a halakra – kiszakad a hordó, amiben a sok halat viszik haza, s nincs mit tenniük, könnyes szemmel söprik be őket a patakocskába.
Nem lehet említés nélkül hagyni a Hongkongba hazatért Johnnie To a realitás és a műfajok határain egyensúlyozó remekét, a Sparrow-t. A jól szervezett zsebtolvajok világát egy gyönyörű, állandóan menekülő titokzatos nő borítja fel, aki egyszerre segít öreg maffiózó szeretőjének és próbál megszökni tőle.
Egyes jelenetek, illetve azok képi világa és zenei háttere klasszikus amerikai filmek tucatjait idézi meg és változtatja át pillanatok alatt, miközben akár a szereplők,
mi sem tudjuk mindig tökéletesen követni
a nagyon ravaszul használt lassítások között az események és viszonyok bonyolult sorát.
A film legvégén pedig az esernyők alatt, utcán zajló zsebtolvajpárbaj a nagy öreg és a feltörekvő fiatal banda között lenyűgöző élmény: látványos beállítások, hatásos vágások, sejtelmes megvilágítás teszik ezt a néhány percet a fesztivál legjobb jelenetévé.
A Mifune utolsó dalával és a Sweet dreams-szel megismert dán rendező, Sören Kragh-Jakobsen meglepő módon a dán filmektől teljesen idegen műfajjal, egy a sokkolásig izgalmas politikai thrillerrel jelentkezett. A What No One Knows a műfaj amerikai szabályait tökéletesen betartva meséli el egy bábszínész történetét, akinek a húga valamiképpen tudomást szerzett egy olyan titkosszolgálati akcióról, ami a hidegháború után is aktívan foglalkozott biológiai fegyverekkel, és amelyben az apjuk is részt vett.
Talán nem is érthető, hogy miért kellett ezt a sztorit Dániában forgatni, viszont az a csipetnyi realizmus, amit a skandináv filmes szem hozzáadott, elképesztően félelmetessé tette a két órát. Az amerikai filmekkel ellentétben itt a főszereplő nem hős, esendősége, ügyetlensége, bizonytalansága miatt minden percben elhisszük, hogy ő is áldozatul eshet.
Ezeken a filmeken kívül az idei Berlinale vadászattal telt: ide is beültünk, oda is benéztünk egy-egy kiemelkedő, kicsit önmagán felülemelkedő, világot teremtő darabot keresve. Aztán ezen cikk születési folyamatának vége felé rátaláltunk arra az egy műre, ami szerencsére minden évben felbukkan, s ami miatt mindig azt lehet mondani: megérte eljönni. De erről már csak a következő részben lesz szó. Folyt. köv.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
