A lustaság fényképészete: Makkai Bence fotókiállítása
kérdezett: S. Z. 2008. május 17. 09:12, utolsó frissítés: 2008. május 16. 16:52A képek nagy része Kolozsvár és Szentmárton között, egy 17 kilométeres útszakaszon készült, 2 év leforgása alatt. A kiállítás szombaton nyílik, a Bulgakov kávéházban.
Képeid egy része fekete-fehér tájkép; ezen kívül sok szuperközeli felvételed is van, no meg ott vannak az arcképek, portrék. Hogy jön össze ez a három, látszólag teljesen különböző téma?
Makkai Bence: – Sehogy (nevet). Persze mondhatnék most okosakat, de az igazság az, hogy a háromnak semmi köze egymáshoz. A szuperközeliekkel az előző kiállításomra utalsz: ott az érdekelt, hogyan néz ki egy néhány milliméteres, vagy pár centis tárgy, ha több méteresre van kinagyítva.
A mostani kiállításom – a tájképek – úgy születtek, hogy néhány éve Franciaországban jártam, ahol kezembe akadt egy téli, cannes-i képeket tartalmazó fotóalbum. Nagyon szép fények voltak benne. Rávezetett, hogyan lehet látni a fényt, és hogyan lehet lefényképezni. Ez elkezdett érdekelni engem, próbáltam hasonló hangulatú fotókat készíteni. Jártomban-keltemben figyeltem a tájat, a környéket.
A portrék baráti társaságban, vagy családi körben születnek. Mióta kisgyerek van nálunk otthon, elsősorban a gyerekeket fotózom, hogyan grimaszolnak, sírnak.
Ami a hangulatot illeti, képeid egy része játékos, másik része romantikus illetve bensőséges. Te mit szólsz ezekhez a jelzőkhöz?
– A szuperközeliek esetében nem a játékos, hanem inkább az észrevétlen jelzőt használnám. Itt van ez a mikrofon (a közöttünk levő diktafonra mutat), amit jószerivel senki nem vesz észre. Viszont ha nagyon közelről nézed, egy adott kivágásban, megvilágításban, akkor az más. Olyan észrevétlen, hétköznapi dolgok ezek, nem tulajdonítunk nekik semmi művészit.
De ha valaki lefényképezi és kifüggeszti egy galériában, akkor a kritikus azt mondja, ah, ez művészet. Hogy valóban az-e, nem tudom. De ez a fajta kísérletezés közel áll hozzám, a látható-láthatatlan kérdése izgat. Akár erotika is lehet egy ágyláb erezetében, ha olyan megvilágításban fényképezed le.
Apropó erotika: ágyad fölött sokáig ott lógott egy mouse szuperközelije...
– Igen, azt egyesek egyenesen pornónak nevezték. Holott csak egy egér, amit nap mint nap használ az ember. Egyébként nem eredeti az ötlet, mások is fotóztak ilyet: két női ujj közt ott a mouse, a görgővel – ez Playboy-reklám.
Visszatérve az előző kérdésedre, a tájképeket egyáltalán nem nevezném romantikusnak. Sokat mutogattam ismerősöknek, barátoknak a képeket. Az általános vélemény az volt, hogy melankolikusak, szomorúak. Nem tudom, miért.
Miért nincsen soha ember a tájképeken?
– Vannak emberek. Nem mindeniken, de vannak. Csak nagyon picik.
Ez szándékos?
– Nem szándékos. Engem nem feltétlenül az kapott meg, hogy ott van egy ember (a meghívóra mutat, melynek borítóján egyik fotója látható – valóban van egy hangyányi ember rajta). Én csak örvendeni tudok a szerencsémnek, hogy odakerült.
Megláttad ezt a cannes-i albumot és elkezdted a fényeket figyelni, kísérletezni: mennyire tudatos ez? Nap közben, munka közben – mert mással foglalkozol – mennyire keresed ezeket a helyzeteket?
– Sokszor szinte balesetet okozok, amikor hazafele megyek, úgy bámulom a tájat. Szentmártonban lakom, sok fényképem a Szentmárton-Kolozsvár útvonalon született. Nem kell messze menni ahhoz, hogy jó képet készítsél, egyáltalán hogy fotózzál.
Máskülönben ez a kiállítás akár azt a nevet is viselhetné, hogy a lustaság fényképészete. Összesen kétszer keltem fel korán, hogy kimenjek fényképezni – sikerült is néhány kiállításra érdemes fotót készíteni – de nagyrészt úgy készültek ezek a képek, hogy beültem reggel az autóba, elindultam, megtetszett valami, megálltam, mentem 3 lépést, fotóztam, majd vissza a kocsiba és vezettem tovább. Olyan tájképem is van, mely a munkahelyemen készült, egy cigiszünet alatt.
Mit gondolsz, ki lehet fotózni ezt az útszakaszt, amit nap mint nap megteszel?
– Ez 17 kilométer, amit naponta kétszer teszek meg: tehát két irányból látom ugyanazt a tájat, egyszer reggel, egyszer este. Én is nagyon kíváncsi arra, hogy ki lehet-e fotózni. Két éve fotózom ezen az úton és mindig találok valamit, amit érdemes lefényképezni. Ugyanaz a hely, de egy másik szögből más kivágásban izgalmas.
A következő kiállítás anyagában van 3 kép, ami egy reggel készült, ugyanarról a tóról – csak a kivágás különbözik. Hasonlítanak, a hanglat ugyanaz, mégis mindhárom más. 5-10 fotót is lehet készíteni, ha az ember egy reggel körüljárja a Szentmártonban levő horgásztavat.
Hány fotónként készítesz egy jó fotót? Vannak fotósok, akik állandóan kattintgatnak és néha sikerül egy-egy fotó – mások viszont beállítják, meggondolják, és csak aztán fotóznak, rendszerint jó képet. Te melyik kategóriába tartozol?
– Portréfotózás esetében az arány nagyon gyenge. A kislányomról akár 500 kockát is ellövök, mire összejön 1-4 olyan fotó, amiről úgy érzem, tükrözi azt, amit érzek vele szemben és amit esetleg meg szeretnék mutatni másoknak.
Tájképfotónál viszont relatíve egyszerű a dolog: bár bizonyos fényviszonyok 1-2 perc alatt megváltoznak, ott be lehet mérni, lehet állítgatni, így jóval kevesebb a selejt.
Utómunka?
– Minimális az utómunka ezeken a fotókon. Meg vannak húzva a színek, kontrasztot állítok. A digitális laborálásban megpróbáltam olyan eszközkészletet használni, ami az analóg technikában is jelen van. Az általam végzett laborálásnak a 95 százalékát akár filmen is meg lehetett volna csinálni, ha történetesen filmre fényképezek.
Nagyban változik a képek mérete; ezek semmiképpen nem a „standard” méretek. Mikor fotózol látod magad előtt a képet kivágva, vagy ezt feldolgozás során gondolod ki?
– Van, amikor látom, van, amikor nem. Sokszor látom magam előtt, hogy nekem ez vagy az a rész kéne, de van úgy hogy véletlen folytán – például megcsúszik a mouse – jutok el egy olyan képkivágáshoz, ami sokkal érdekesebb, mint az eredeti elképzelésem. Persze bizonyos dolgokat tanulni is lehet, hogyan kell ezt vagy amazt hangsúlyozni, melyek azok a színek, foltok, melyek terelik az ember figyelmét valahová. Én inkább érzékből csinálom.
Van egy régi fotós ismerősöm, aki amikor találkoztunk, egy 1,2 megapixeles szappantartóval fotózott. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondta, a kép a fotós szemében van, nem pedig a fényképezőgépben. Szerinted a gép a lényeg vagy a fotós szeme?
– A gép nem lényeg. A gép a fotós exhibicionizmusa. Nagy fotókat készítesz, hogy nagy fotókat állíthass ki, hogy megmutasd a világnak, hogy neked mekkora szerszámod van. Ez exhibicionizmus. Van olyan, aki a számítógépén őrizgeti a fotóit és soha nem állít ki, de képei sok, gyakran kiállító fotósénál jobbak.
Nekem vannak olyan képeim, amiket nem fényképeztem le. Azért, mert annyira önző vagyok, hogy ezeket a képeket senkinek nem akarom megmutatni. El tudom mesélni hogy mit láttam, de a meséből nem fog átjönni – ugyanígy a fényképből sem. Ezért döntöttem úgy, hogy nem fotózom.
Ott vannak azok a híres-nevezetes Pulitzer-díjas fotók: a guggoló szomáliai gyerek háta mögött a keselyűvel – ki lehet magyarázni, hogy a fotós azért nyomta meg a kioldógombot, mert így a nyugati országok lakóinak a figyelmét fel tudja kelteni. De lehet, hogy ez is olyan fotó kellett volna legyen, amit megőriz magának az ember.
Ezek az én fényképeim olyan csodálatosak voltak, hogy úgy éreztem, olyan bensőséges a kapcsolatom azzal a pillanattal, hogy azt én nem akarom kitárni. Én magamnak fotózom és remélem, hogy ez így is marad.
A következő kérdés épp az lett volna, bár munkád a vizualitáshoz kötődik, nem fotósként dolgozol. A fotózás számodra hobbi, titkos hivatás, aminek akkor hódolsz, amikor befejezted a napi munkát, vagy...
– Bérfotós nem lennék, esküvőt nem fényképeznék. Szívességből persze csináltam már ilyet egy havernek – lett is egy jó kép – amit ajándékba kinagyítottam. Jól esett. Nagyon jól meg lehet élni a fotózásból, de nem hiszem, hogy ezt szeretném csinálni. Amíg jólesik, csinálom. Ha megunom, abbahagyom.
Mi a következő nagyobb témád?
– Láttam egy nagyon szép albumot Leningrád hídjairól. Kolozsváron nincsenek olyan szép hidak, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezeket olyan szépen le tudom fotózni mint az ezelőtt 30 évvel kiadott albumban, de hátha. Ez lehet egy kihívás.
Hogy is van ez? Meglátsz egy albumot és azt mondod, igen, ez az irány? Vagy észre sem veszed, továbbállsz, de valamiképpen megmarad benned a téma, ott motoszkál, míg fel nem ismered a lehetőséget?
– Eredetileg nem tudtam, mi is ez az album. A címből sejtettem, hogy hidak lesznek benne – arra gondoltam, hogy Szentpétervár, víz, híd, köd, tükröződés, tél, hajnal, alkonyat: ilyen helyen nehéz csúnya fotókat készíteni.
Az egyik fotónál például az tűnt nagyon érdekesnek, hogyan van kivágva. Lapozgattam az albumot és néztem, hogy mi szép, mi tetszik benne, de nem fogalmazódott meg bennem, hogy én is csináljak egyet, míg egyszer lementem a Grigorescu negyed végében lakó barátaimhoz. Van ott egy híd, a délutáni fény nagyon szépen vetült rá. Persze a rengeteg reklámpannó meg autó miatt kicsit nehezebb komponálni. De akkor gyorsan össze is számoltam, és kiderült, tucatnyi híd van Kolozsváron. Nem tudom, hogy megcsinálom-e, lehet, hogy lusta leszek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
MultikultRSS
Ismét megtartják Szatmárnémetiben a Brâncuși-napot
Újraindul a román közszolgálati televízió kulturális és hírcsatornája
Szeben 89: román-magyar koprodukciós film készül az Nagyszeben forradalmi napjairól
Joghallgatóknak szóló pályázatot hirdet a Jurátus Kör és Vincze Loránt
